Időpont: 2018.04.22
Táv: 38.5K
Szint: ~900
Helyszín: Dunakanyar
Taknyolás: 0
Tömegfaktor: semmi
Érzés: 5/10
Eltévedés: 0
Hó: nem, de kánikula igen
Nevem szent napján, életem nagy futóválságának hajnalán szépen letoltam a Bazilika 40-et idén is. Bizony, ez volt életem első második túrája. Illetve ez terepfutás volt, mert hoztam a terepfutó tempót kivételesen.
Van az a mondás, hogy nem akarásnak nyögés a vége, de szerintem én egész életemben az akarást nyögöm. Felőlem mindenki azt csinál, amit akar, kivéve én. Ha rólam van szó, akkor aztán jönnek az elvárások dögivel. Most, hogy az egész futás úgy, ahogy van nem érdekel, hirtelen nem volt nyögés, csak vágtam a tájat, mint kés a margarint. Mert nyilván érdektelenség ide vagy oda, beneveztünk az UB-re így “folytatom a programot”.
7-től lehetett rajtolni, és akkor is akartam, de sajnos nem sikerült azzal a vonattal menni, ami erre alkalmas let volna, mivel hogy az nem létezik. Tavaly még igen, de már nem, illetve az Elvira szerint igen is meg nem is, de ezt már soha nem tudjuk meg, és valójában lényegtelen is, hiszen a jegykiadó sem adott jegyet, márpedig ő a főnök.
Így jóval 8 után indultam Párkányból. Személyi nélkül, mert hát ez az egyetlen túra, ahol odaírják, hogy így külföldön vidd már magaddal, szóval nyilván otthagytam a nagyhátizsákban, amit egyébként teljesen feleslegesen vittem. De legalább Rolival összefutottam az első 500 méteren, ami tök jó volt.
Ez az egész még mindig gyönyörű. Nagyon finom illatok voltak, és burjánzó zöld, és pazar kilátás, és fenséges Bazilika. És dögmeleg. Sajnos a kedvenc repceföldem repcementes volt, de a tavalyi panorámafotót megismételtem a kilátós ellenőrzőponton 10K-nál. Amúgy nem sokat fotózgattam, mert a telefon tájékozódásra kellett.
Látjátok ezt a lelkesedést? De szép táj legalább van. Különben meg a sapka a lényeg.
Eléggé iparkodtam végig, kivéve talán a 31-34 km közötti szakaszt, mert ott valahogy nem éreztem a flowt, de néha ilyen is kell. Aztán a 34 km-es ponton pont futóverseny volt és amiért imádom ezeket a sportokat: olyan üdvrivalgás volt, amikor odaértem, hogy hirtelen azt hittem, ez már a cél. Merthogy szerintük nekünk is járt a taps.
A kompot simán elértem (az eggyel korábbit, mint tavaly, és igazából még vártam 25 percet). A kompról leszállva szépen elszaldtam, és 2-3 emberrel találkoztam csak innentől.
A városban elég fura volt a nyüzsgés, amikor már a híd felé tartottam délután, a reggeli teljesen üres utcákhoz képest. Az emberek persze bámultak – nem csak a Go Vegan sapkám miatt – hanem mert itt már eléggé spurciztam, mivel el akartam érni a vonatot visszafelé. Szóval, miután reggel 3.5 km-t sétáltam a vonattól a rajtig, majd letoltam a negyvenest, még vissza is kocogtam nagy hátizsákkal 3.5 km-t (a benne lévő váltócuccot érintetlenül és totál feleslegesen cipelve továbbra is) a vonathoz, amit éppen csak elértem. Visszafelé persze már 1,5 óra volt az út, mert a távolság az ilyen. Megnyúlik az idővel.
De legalább tudtam aludni fél órát, amikor éppen senki nem ordított. Egyébként komolyan érdekelne, hogy miért ordítanak az emberek a vonaton? Csak mert szerintem vérciki, és nagyon zavaró is. Nem azért, mert aludni szeretnék, hanem mert nyugalmat szeretnék. De ez persze senkit sem izgat.
Élménynek jó volt, de a futás továbbra sem érdekel.
Cica sem volt.
