Téli Mátra – Itt vagyok, nem jöttem
2018. február 01. írta: Nemkönnyűeset

Téli Mátra – Itt vagyok, nem jöttem

Időpont: 2018.01.27.

Táv: 40

Szint: 1600

Helyszín: Mátra

Taknyolás: zéró (!!!)

Tömegfaktor: maximális

Érzés: 8/10

 

Hadd kezdjem kivételesen egy idézettel:

“Én a téli mátrára tuti, hogy sohatöbbet nem megyek!”

Slezsák Csilla

A Városligetből indultunk hajnalban, hogy még addig érjünk oda, míg rövid a sor. (Sikerült.) Odafelé a kocsiban téma volt a húsevés, én voltam az utolsó, aki hozzászólt, és amikor elmondtam, hogy vegán vagyok, kicsit megfagyott a levegő. Meg akkor is, amikor elhangzott a “nekem nincs bajom a vegánokkal” mondat, amire viccesen azzal reagáltam, hogy a melegeknek is ezt szokták mondani. Nem volt vicces. De mindez egy pár mondatos érvelés után fulladt ebbe, és tudom, hogy aki érvelni próbál a vegánság ellen, annak érzései is vannak a témában, tehát megérinti a dolog, és ez jó.

Szóval odaérve a rendkívül olajozottan működő futószalagos rendszernek köszönhetően hamar hozzájutottunk az itinerhez, és bár a mosdóért jó 10-15 percet kellett sorban állni, viszonylag hamar (fél 8-kor) sikerült is elrajtolni.

A tömeg a szokásos volt, de azért az elején még viszonylag sok részen van széles út, így el lehet férni. Lajosházáig azért így is kellett előzgetni, de kevés volt a lefagyott rész, viszonylag jól lehetett haladni. Lajosházán valamiért betoltam az almát, ami totál hülyeség volt, mert ennyire az elején nem szoktam semmi ilyen gyorscukrosat enni, de valamiért nem gondolkodtam.  

Mátraszentimréig már gyönyörűen kisütött a nap, de még ahhoz nem volt elég, hogy nagy legyen a sár, a magasabb részeken még fagyos föld, a ki nem tapasott részeken hó volt. Ezen a szakaszon talált meg először egy kedves sporttárs, és látott el jótanácsokkal a testtartásomat illetően, de közben azért mintegy elismerésként azt is elmonda, hogy “jól megyek”. Itt még kedves voltam, mert szép idő volt, a levegő meg ropogós, és imádom a Mátrát.

dsc_0476.JPG

Mátrszentimrén ittam teát, mert a szezon (legalábbis számomra) leghidegebb menetén, a Vulkántúrán is bevált, aztán megntem is tovább Galyatető felé. Egyébként kb. eddig tényleg jól haladtam, egy 6 feletti kocogós-mászós, jégen óvatosan sétálós stílusban. Ezen a szakaszon megint kaptam jótanácsokat. Illetve éppen egy másik lány kapta őket, amikor elhaladtamban megmentve őt, ismét én lettem a szerencsés. Sajna itt már éreztem, hogy valami el fog szakadni, ha egyszerre kell keresztkérdésekre válaszolnom és lépcsőn lefelé korcsolyáznom, így tájékoztattam önjelölt taktikai tanácsadómat, hogy egy, azaz EGY ember van, aki megmondhatja, hogy mit csináljak és hogyan (és csak futásban) és az, ahogyan így elnézem, egészen biztosan nem ő. De ez nem szegte kedvét. Az jó öreg egyszavas válaszok egy idő után viszont beváltak.

A Vörösmartynál is jól álltam még, de sajna ott sorba kellett állni a pecsétért is és a teáért is. Régebben a teát kihagytam volna, de szerencsére mára már van annyi eszem, hogy egy jó jeges Kékes mászás előtt már nem spórolok azon az 5 percen, mivel nem versenyzek senkivel. Sorbanállás közben volt időm megenni az első zöldborsókrémes szendvicset, amelynek receptjét a kedvenc és legkedvesebb írónőm egyik regényéből vettem (összenyomott zöldborsó petrezselyemmel megszórva, olajmentes kenyéren). A túristaház udvarának kapuján kilépve megkérdezte tőlem az a lány, akinek szintén jutott a jótanácsokból, hogy szerintem végigtolja-e az XL-es távot, vagy váltson le L-re. Szegény, hát a legjobb embert találta meg ezzel a kédéssel. Mondtam neki, hogy már csak(!) 14 km van hátra (elég fittnek tűnt még, és azt mondta, nem fáj igazán semmije) és hogy persze, menjen tovább, sima ügy. Aztán mondta, hogy az emelkedőket nem érzi, mire közöltem, hogy ha nem erőlteti, nem is fogja. Hát lehet ezzel vitatkozni? Ő sem tudott. Remélem, beért.

A Kékest rögtön 2X is megmásztam. Minden egyes lépést kétszer tettem meg, hiába tuszakoltam magam fölfelé a bottal. Ha őszinte akarok lenni, azért kicsit elfáradtam, mire felértem, pedig igazán szeretek mászni. Nálam volt persze a lánctalpam, de nem vettem fel, mert lusta voltam, és mert lefagyott kézzel baromi macerás fel-le venni. De legalább volt nehezék, ami érzékelteti, mennyit számít az a kis súly, és nem kéne annyit enni. Egyébként hasznos kis eszköz lesz ez majd. Ha Kanadába költözöm. Na jó, akkor is, ha majd ismertebb útvonalakon megyek, ahol tudom, mikor éri meg felvenni. A csúcson volt ember dögivel. Megint teáztam, aztán akartam lőni egy csúcsfotót, de egy nő seggcsúszkával a kezében az arcomba ordítva kérdezte a férjét, hogy “ez miért itt fotóz?” mire én felé fordulva kedvesen megkértem: “Hadd fotózzak már egyet, ha már idáig felmásztam!”. Kicsit éhes voltam.

Innen ugye már csak lefelé volt, de az legalább jó jeges. Áh, nem mantráztam magamban a “végigmegyek sérülés nélkül, és milyen jó lesz majd az Ultrabalatonon” mondatot az összes lehetséges (és nem feltétlenül értelmes) szórendben, mire lekorcsolyáztam. Néhány helyen volt kötél is az utolsó 8 km-en, ami igencsak lasította a haladást, tekintve, hogy itt már minden táv összekapcsolódott, és mindenki megfogta azt a nyamvadt kötelet. Ki is dolgoztam erre egy elméletet, mely szerint a kötél ottléte maga az, ami miatt belesetveszélyessé válik a szakasz, mert az emberek arra következtetnek, amikor meglátják, hogy ez valami nagyon veszélyes, így sokkal jobban félnek, mint indokolt lenne. És újra A Szó: sorbanállás. Mondjuk inkább ez, mint egy baleset, sérülés.

Sajna megint az utolsó 6 km-re jött meg az ihlet, akkorra kezdtem el belejönni a dologba. De majd a hosszútávú túrabajnokság 10 db 100-asán lesz lehetőségem. Igen, Laci volt olyan nagyon kedves, és átküldte nekem a listát, nyilván nem azért, mert tudta, hogy nem fog nyugton hagyni a dolog… (Nyugi, MÉG nem neveztem be).

A célban zajlott az élet megint. A fiatalok továbbra is mint gyönyörűen megkomponált zenemű hagjegyei működtek együtt, gyorsan hozzájutott mindenki az okleveléhez meg a kitűzőjéhez. Sajna kaptunk túrórudit is: elajándékoztam. Hazafelé is Lindáékkal jöttem. Átöltöztem és visszasétáltam hozzájuk a Tölgy Büfébe, ahol a befutó előtt pont láttuk egymást. Visszafelé tök jót dumáltunk meg ötleteket adtunk egymásnak, hol érdemes órákon át gyalogolni és szívni nappal és éjszaka.

Jó móka volt, de cica nem volt. Soha nem mondd, hogy Téli Mátra!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemkonnyueset.blog.hu/api/trackback/id/tr2813623802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása