Időpont: 2018.04.30. - 05-01.

Táv: 73K (=76-77K)

Szint: ~2300

Helyszín: Esztergom - Budaörs

Taknyolás: 1

Tömegfaktor: 0

Érzés: 5/10

Eltévedés: rendszeres és bőséges

Naphosszat csak henyélek itt, mert már nem nagyon lehet mit futni ilyenkor. Na nem azért, mert meleg van, nem is azért, mert elfáradtam, vagy mert a héten már mentem kb. 100-at. Mikor tartott engem vissza az ilyesmi? 

De a sárga az még kellett. Tavaly a végére azt sem tudtam, hol vagyok. Amiben viszont biztos voltam, hogy jó lenne, ha a lábam ideiglenesen nem lenne a részem, mert kapcsolatunk túl sok fájdalommal jár. (Bár mondjuk az agyammal való kapcsolatom jár a legtöbbel, de erre talán most nem térnék ki.) Idén nem mondanám, hogy nagyon elfáradtam. Igaz, volt is időm kipihenni a sötét erdőben kóválygás során az első 20K-t, utána meg már csak 50 volt. Sebaj.

Meg vannak még itt dolgok, amik összehasonlításért kiáltanak - különfélék. Tavaly például volt fejlámpám. Idén is volt. Elem is volt benne. Lemerült. 500 méter után. Sebaj. Volt nálam tartalék elem is, mert kaptam. Kettő darab, "jó" minősítésű, a tasakban pozitív felével felfelé álló. Sajnos a fejlámpába 3 kell. Sebaj. Szerencsére telihold volt, ami nyílt terepen egészen kellemes, ám a sötét erdőben mit sem segít. Sebaj.

Tavaly végig Rolival mentem, aki fejből tudja az utat. Idén 20K-nál lemaradtam, mert nem akartam bekapcsolni a telefonon a zseblámpa funkciót, míg nem muszáj. Aztán, mikor lemaradtam, muszáj lett. Sebaj. Ezek UTÁN folytattam utamat a piroson, mert ismerős volt a terep, meg mert a sötétben a sárga narancssárgás árnyalatát simán kevertem a pirossal. Sebaj. Vörösváron máshol volt a pont, amit nem rövid tanakodás után találtunk meg két másik reménybeli térképésszel. Sebaj. 

Tavaly sem ettem eleget túra közben, és idén sem, mert nem volt kedvem. Idén a szerencsétlenkedős szakaszokat leszámítva inkább futogattam ráadásul. Ezért utána napokig "érdekesen" éreztem magam. Mindez szombaton tetőzött, miután Ádámmal letoltunk még egy félmaratont kánikulában. Sebaj.

Találtam egy Lacit úgy 7-8 K-val a vége előtt, nem annyira vidám állapotban. Tavaly Ő kérdezte tőlem hazafelé a metróban, hogy jól vagyok-e. Idén meg én Tőle, aztán adtam neki egy antihiszti-szérumot. Sebaj. Így sétálgattunk kedélyesen a túrabajtárs-évfordulónkon, amikor az utolsó cp-n az exem anyukája üdvözölt kedélyesen, s nyomott pecsétet az itineremre, az orcámra meg csókot. Sokkoló, váratlan, indokolatlan. Sebaj.

Tavaly nem hallgattam zenét. Igazából az erdőben sohasem szoktam, és városi futáskor sem mindig. Most hallgattam zenét, és jól tettem. Bár egyszer valaki egy rövidebb távról a hátam mögül előbukkanva jól rám ijesztett. De így is megérte.

A célba érkezvén elmaradt a várt eufória. Tavaly volt, csak nem látszott, mert az arcom lecsoffadt a kínoktól. Sebaj.

Indokolatlan kertibútorok kategória - első helyezett

Az erdő egyébként szép volt, a krú meg a professzionalizmus márványból faragott szoborcsoportja, ha egy másodpercre is megálltak volna. De nem. Találkoztam egy bácsival, aki a 18-on indult és virágokat fotózott. Elmondta, hogy a májusi gyöngyvirág már nyílik, pedig május közepén kéne. Meg, hogy az akác is, pedig annak júniusban. Szerinte azért ez baj. Illetve megbeszéltük, hogy mely 100-asokon lesz pontőr (na jó, egyik sem 100-as, hanem sokkal több), és hogy ott majd találkozunk. Ha felismerem - ami nem annyira az arcmemóriámtól, sokkal inkább attól függ, hányadik km-nél lesz. 

Csacsi rétnél rám kiáltottak a pontőrök: "még egy vegán". Először nem értettem, honnan tudják. Aztán eszembe jutott a sapkám. Utána már csak az várt megfejtésre, hogy kerülnek ide más vegánok, mert hát statisztikailag nincs ennek nagy valószínűsége. De aztán elmesélték, hogy meg akarták enni a krumplijukat és a padlizsánjukat, és akkor már hittem Nekik, mert ez már 50 K felett volt. 

Indokolatlan kertibútorok kategória - második helyezett

Meg voltak más történések is, de mindent nem lehet leírni, meg hát felesleges is volna.

Inkább elmesélek nektek valamit. Valami érdekes tapasztalatot, felismerést, amit tulajdonképpen láttam jönni, kicsit vártam is, kicsit kerültem volna, amíg lehet, de végül mégis elért. Utálom a változásokat.

Ez a "miért futsz?" téma gyakran előkerül, és persze mindig csak a szépre emlékszem, hát azt mesélem olyankor is, de azért a hitelesség kedvéért hozzáteszem, hogy ezt a sok fantasztikus élményt nagy kínok árán nyerem el jutalmul. Az emberek persze ilyenkor néznek, hogy oké, de megéri-e ez? Nekem nyilván igen, hiszen én csak azt tudom értékelni ebben az életben, amiért meg kell dolgozni,de lehetőleg kínkeservvel - mást nem. De mostanság új dolgok vannak. Például, hogy nem vagyok elég rossz passzban ahhoz, hogy a szenvedést mindenféle fenntartás nélkül lelkesen a keblemre öleljem. Kicsit kerülgetjük egymást, kicsit húznám még az időt, mielőtt elmerülök benne,de aztán persze meg kell adnom magam, mert hát ha már itt vagyok, nem úgy megy az, hogy csak egy lábamat engedd, kérlek. De aztán kevés az átélés, nem fáj ez eléggé ahhoz, hogy meglegyen a végén a maximális extázis. Így volt ez a Sárgán, és így van ez a kis ligetkörömön a hétköznapokban. Egyszerűen túl boldog vagyok ahhoz, hogy a futás úgy adjon, ahogy eddig, úgy motiváljon és úgy tanítson, ahogy eddig.

Vannak azok a részek a történetben, amikor visszanézel, és tudod, hogy már oda nem fogsz visszajutni. Lesz még rosszabb, mint most, de az már máshogy, egy más szinten lesz rossz. És van ebben valami szomorú, mert elveszítesz egy célt, és a helyén elburjánzik azonnal a bizonytalanság, hogy vajon lesz-e új, sikerül-e tartalommal megtölteni? De egyben csodálatos is, mert látod, hogy mégis van értelme, még ha soha nem is ér véget. Meg vannak olyan váratlan állapotok is, amikben mindenféle tiltakozás ellenére találod magad, és túl jók ahhoz, hogy önszántadból szenvedni indulj. Talán az ultrafutás nem való annak, aki megengedi magának, hogy eluralkodjon rajta a káosz, és kicsit jól érezze magát. (Ez majd szombaton kiderül.)

Sőt, még van egy olyan elmélet is, hogy mostanában züllök, és kezdem felismerni, hogy kevesebb szenvedéssel is elérhető a boldogság. (=Pia.) De nem arról van szó, és különben is, az a közelébe sem érhet a futásnak.

Áh, ezt úgysem értitek.

Reggel. - A megszégyenítés eszközét alkalmazva próbálom rávenni magam, hogy többé ne vegyek részt olyan futáson/ túrán, amely miatt ki kell hagyni egy alvást.