Időpont: 2017.10.15.

Táv: 42K

Szint: csak a szokásos

Helyszín: a csodás Budapest

Taknyolás: 0

Tömegfaktor: az volt, ezzel jár

Érzés: 10/10

Katica: végre a helyén volt

A Budapest Maraton az, ahol egy fordítóban belassítva, meglátok egy 8 éves forma kisfiút, aki felnéz a szüleire, és azt mondja: “Kezdjünk el mi is futni!”. Tudom, nagyon hollywoodi, de megtörtént. Ez fertőző.

Meg az is a Budapest Maraton ami 3 éve az Andrássyn total megváltoztatta az életemet. Oké, nem csak a maraton, hanem én is kellettem hozzá, mert az a sok elindulás, amihez semmi kedvem nem volt, meg az a sok “már csak ennyi” kilóméter, meg a logisztika (amikoro a hétvégét a hosszú futások körés szervezed például), meg az őszinteség önmagamhoz, meg az a sok fantasztikus élmény és iszonyatos meg felemelő meg iszonyatosan felemelő pillanat amit ez a dolog tud adni.

Ez az idei maraton annyiban volt más, hogy idén év elején rájöttem, hogy sajna a “csak még ezt lefutom, aztán heti 3x5 kili és kész” egy marha nagy hazugság, amit már én sem hiszek el. Sőt, valójában arra is rájöttem, hogy a nagyon hosszú távok jobban vonzanak, mert a sportértékén felül a futás filozófiai vonatkozása is nagyon érdekel, talán még jobban, mint a fizikai, és az igazi magvas gondolatok a sokadik méylpont után jönnek el. Aztán leesett, hogy ehhez kelleni fog némi edzés is, nem csak futok sokat, aztán majd lesz valami.

Valójában eszembe sem jutott volna semmiféle célidő, ha nem Makai Vikiék az egyik iramfutó páros. De mivel nagyon csábítónak tűnt a gondolat, hogy eltöltsek pár órát a társaságában futva (amire más futókontextusban aligha lenne esély :D), meg mert nemrég éppen azon értekeztem, hogy túl gyáva vagyok igazán kemény célokat kitűzni magamnak, hát belőttem ezt álomidőnek az övékét. Aztán kinyomtattam pár nappal az esemény előtt az iramtáblát, és rájöttem, hogy én nem tudok ennyire egynletes tempóban futni még egy ekkora távot. Így maradt a Velencei tó szupermaratonon már bevált kamikaze taktikám: az elején futok, amennyire gyorsan csak az “úristen ez egy maraton” érzés még engedi, majd utána úgyis elfáradok, és akkor már nem kell aggódni, hogy túl gyors a tempóm. Talán ez viccesnek tűnik, de egyáltalán nem az. Igazán kevés tehetségem van a futáshoz (nulla), de a határaimat remekül érzem, és pontosan tudom, hogy én vagyok az, aki nem hogy nem fogja elfutni az elejét, de még az örömködésre nap hátralévő részében is hagy némi energiát.

Jelentem, a taktika bevált. Az elején mentem 5:20-as km-eket, ami némi szégyenérzettel töltött el, tekintve, hogy soha a büdös életben nem futok ilyen tempót a hétköznapokban. Aztán a végére elértem a 6:10-et is. Tudom, hogy ez nem 3-4-5 perces tempo, ami a menő, de ne felejtsük el, hogy összesen – kevesebb, mint 3 éves futópályafutásom alatt – 2, azaz kettő alkalommal próbáltam iramfutást csinálni, de mindkétszer rájöttem, hogy ez túl fárasztó, és semmi jó nincs benne, így nem erőltettem többet. Jah, meg a Vegán Közösségi Futáson futóiskoláztunk Szabival. Ahol persze többet röhögtem, mint mozogtam, és az egylábas ugrálást is ellógtam (az én súlyommal, könyörgöm???). Jó, lehet, hogy a páros lábast is ellógtam.

A másik újdonság az volt, hogy nem vittem zenét. A dupla Velencei tó körön sem volt nálam, mert rájöttem, hogy nem kell. Egyszerűen jól érzem magam anélkül is, így, hogy 2 év után megszerettem a futást, ráadásul a tempómat is tényleg tudom intuitive alakítani és nem igazodok tudat alatt a zenéhez. Ez nem zárja ki, hogy zenére fussak még, csak most nem kellett.

Egy idő után egyébként az órámat is kikapcsoltam, mert elegem lett a nézegetéséből. Éppen ezért fogalmam sem volt, hogy hol tartok, és hogy vajon sikerül-e tartani a célidőhöz szükséges tempót, vagy sem. Amihez tudtam igazodni, hogy bár Vikiék előttem rajtoltak, még a második-harmadik kilometer környékén leelőztem őket, és szinte végig mögöttem is maradtak, csak negyvennél hagytak le. Ezzel együtt marhára meglepődtem a célbaérkezéskor, amikor Kriszti totál extázisban ordított a pálya mellől, és megláttam az órát. Büszke is voltam, de kicsit szégyelltem is magam: mekkora lustaság kell már ahhoz, hogy félórát javítson valaki egy év alatt a maratoni idején?

Azért a célban megengedtem magamnak pár perc PIHENÉST. Tudjátok, hogy értem ezt? Biztosan nem. Remélem, hogy nem. Képzeljétek el, hogy lefeküdtem a fűbe. Nem azért, mert fáradt voltam, vagy fájt a lábam – szó sem volt ilyesmiről. Egyszerűen csak volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy igen, elvégeztem, most jó, és most pihenhetek. És akkor feküdtem le a fűbe, a karomat magam mellé fektettem, és néhány percig nem gondoltam arra, mi a következő feladat, nem cikáztak és zizegtek az agyamban a gondolatok, hogy “nagyon jó, de legközelebb…” meg “oké, de akkor most jöhet az, hogy…” csak feküdtem, és meg merem kockáztatni, hogy pár másodperc erejéig még elégedett is voltam.

De nyugi, kb. 5 perc után felálltam, mert tudtam, hogy Dettiék ott vannak valahol a közelben, és persze így is volt. Mire a kutya nyakába akasztottam az érmet, már azon gondolkodtam, vajon milyen idő lesz a Piros85 napján.

Tudom, hogy szmogfutás, de a “hagyomány” miatt megtartom a naptáramban. Jó átélni minden évben azt a borzongató, nosztalgikus érzést az Andrássynak azon a bizonyos pontján.