Időpont: 2017.12.09 0700-1750

Táv: 43K

Szint: 2200

Helyszín: Börzsöny

Taknyolás: 1 (!)

Tömegfaktor: valamicske volt

Érzés: 7/10

Katica: nem

Szituáció - Laci fotója

Szerettem volna idén még túrázni menni úgy, hogy csak gyalogolok – főleg, hogy a jégen futás még mindig nem az én sportom. Nem tudtam dönteni a Laci által ajánlott és csábítóan rövid Vulkántúra (43, de Börzsöny), meg Ádám egyik kedvence, a Tortúra között (65, Miskolc-Eger). De hát, miért is kellene?

Két hete nem sikerült normálisan aludni, ezúttal kettőkor ébredtem úgy, mintha nem 3, nahem 8 óra alvás után lennék. A lakás a sok-sok éber hajnal után már csillog-villog, ki is van mosva (meg a szomszédok is aludtak), futni valahogy nem tűnt ésszerűnek elmenni (nem, mintha ez máskor megakadályozna), így “irogattam”, meg próbáltam pihenni még. A Hősökről indultunk kocsival full sötétben, és még Királyrétre is napfelkelte előtt érkeztünk.

Semmi faxni: túristaszálló, nevezés, itiner, köszi, este találkozunk. Még a kocsiban realizáltam, hogy – bár a telefonom a csodás vízálló tokjába került  – sajna az indulás előtti 3,5 ébren töltött hajnali óra nem bizonyult elegendőnek, hogy a múltkori shoppingolás másik eredményét is sikerüljön a táskámba bedobnom. Hiszen csak mellette volt. A lánctalp, tudjátok. Ettől persze kissé ideges voltam még a rajtban is. Az van, hogy erre a csúszós út dologra fokozottan hisztérikusan reagálok, és olyanokat hajtogatok, mint “Nekem nem törhet el semmim, mert akkor egy csomó ideig nem futhatok!” meg “****** **** ***”. És ennyi.

Lacival és Tiborral (a hős, aki vezetett) együtt indultunk el, és elég sokáig együtt is maradtunk. Maci, egy tüneményes kutya is velünk jött a Nagy-Hideghegyig - közben azért néha szeretett láb és túrabot alatt lenni. A gazdija egyébként szemmel tartotta, és láthatóan nagyon jól nevelt kutyus, csak hát a nagy hó játékra és rohangálásra csalogatja az embert. Hát még a kutyát. Volt egy vizsla is, aki – később összeállt, hogy Lubics Szilvia kutyája, Marcipán - egy plüss tünemény. A Nagy-Hideg-hegyig még csak éppenhogy felfogtam, hogy elindultunk (bár már előtte is volt egy ellenőrzőpont). Itt, a túrközpontban esett le, hová tartozik a vizsla, meg láttam pár embert, aki ismerős már hosszú (kb. féléves) túrázó múltamból. Volt tea, de még nem volt itt az ideje. Próbáltam volna gyorsan továbbmenni, nem melegedni, mert annál rosszabb utána. Egyébként ezen a túrán több ilyen fütött pont is volt, és biztos vagyok benne, hogy lesz olyan eset, amikor egy szép téli napon még nagyon hálás leszek egy ilyenért, és engedek a marasztalásának, de ez nem az a nap volt.

Innen jött egy kis feketeleves. Nagyon-nagyon fehér, jobban mondva. A helyzet ugyanis az, hogy elég nagy hó volt, viszont a letaposott kis ösvény igen kesekeny, egy embernek éppen elég. A futó kollégák meg csak jöttek. Jöttek és jöttek, és mivel futva is igen lassú vagyok lefelé, gyalog meg méginkább, így kénytelen voltam folyton a hóba félreállni, mivel nem szeretnék egy nyílt törés szemtanúja lenni, annak nyomán, hogy valaki a nyomot elhagyva a térdig érő hóban sziklára lép, amikor engem kerül. Pszichésen ez kissé megviselt a következő pár kilómérteren, ugyanis egyrészt alig haladtam, másrészt nagyon hideg van a térdig érő hóban, harmadrészt totál kizökkentett a flowból. Tudom, csekkolhattam volna a hátsójukat, vagy elszórakoztathattam volna magam a szokásos módokon, pl. mindenkinek mondok valami “vicceset”, vagy 10 különböző hangon a hajrát, vagy megpróbálom kitalálni a hotoszkópjukat. De lehet, hogy egy kicsit éhes is voltam, és ezért nagyon nem voltam kedves egy idő után. Ez mondjuk elég ciki, és tényleg nagyon sajnálom, hogy morgolódtam.

Viszont olcsó vagyok. A nagy zsörtölődés addig tartott, míg egy srác azt nem mondta, hogy csinos vagyok. Utána mindenkit szerettem. Ember, Te még nagyon sokra viszed.

Amúgy még a hegyről való induláskor elhaladt mellettem valaki, aki azt hiszem, hogy a gimis matektanárom volt. Sajna mire összeraktam a képet, már késő volt utánakiabálni, hogy “Hé Pető tanár úr! Tudom, hogy megbántottam, amikor nem lettem matekfaktos, de most egész nap számolok és statisztikákat elemzek! És még mindig imádom a matekot!” Oké, egy rövidebb mondathoz is túl késő volt.

Mit is mondhatnék a továbbiakról. Sok hó. Még több hó. Megyek, csak megyek. Még nem annyira jó. 17 km-nél volt Fekete-völgy, ott ittam teát, de nem volt kedvem maradni. Oda egyébként Csabával érkeztem aki - mint megtudtam - a magyar teljesítménytúrázás egyik nagy alakja. Ezt persze nem tőle (hanem Tibortól hazafelé), azt viszont igen, hogy Ő is utálja a lefelé sáron csúszkálást, és nem hajlandó rohanni ilyenkor, ami nagyon nagy örömmel töltött el, mert akkor mégis mi a francot várok magamtól? Mondjuk ő pár évvel idősebb, de akkoris. Ezen a saras szakaszon megvoltak a nagy fessön momentjeim is: itt örült több futó srác is, hogy egyforma cipőnk van, és dícsérték a norvég kendőmet. 

Salgóvár az egy baromi havas kis hegytetőn volt, konkrétan térig ért a hó, és imádtam. Ide nagyon nehéz volt felmászni, amit mindig élvezek (főleg, ha sikerül nem gondolnom arra, hogy ezt cserébe majd egy lejtmenet követi egyszer). Erről a pontról úgy távoztunk, hogy… hogy egy bazdmeggel. Nem tagadom, ez történt. Mögülem Laci ugyan visszakérdezett gyengéden, hogy mégis miért, de amint megtett még 2 lépést, már nem kellett válaszolnom. Haha, bár megint ott lehetnék. Egy nagyon durva szakadék fölött, egy rettentő keskeny kis ösvényen, ami persze havas és alkalmasint csúszós is. Kár, hogy csak pár méter hosszú volt. Persze később kárpótolt érte az újabb sár, amelyen bemutattam a 2017-es év téli szezonjának új sportját, a sársíelést nagyon hangosan röhögve és anyázva. Undorító volt. Jött mögöttem egy úriember, aki próbált segíteni a vége felé azzal, hogy lépjek a levelekre, és nagyon-nagyon büszkén mondhatom, hogy sikerült megköszönni a tanácsot, és nem a szokásos idióta módomon viselkednem, amikor idegállapotban vagyok.

A csodálatos magyar-völgyi ellenőrző ponton aztán hirtelen minden megváltozott. Ittam egy teát és úgy éreztem tudnék viccelni. Ittam mégegyet és próbáltam is viccelni. Majd ittam egy harmadikat, amit személyesen nekem mert a pontőr, aki a vicceim áldozatául esett, és már nevettem is. És innen már végig csodásan éreztem magam, kivéve amikor elénekeltem a “bassza meg a tél és a hó és a kurva jeges lejtők” című nótát, melyet szintén rögtönzött repbetéttekkel tarkítottam a Nagy-Hidegről lefelé. Egyébként a hegyre még világosban értem, egy csodálatos mászás után. De komolyan mondom, a túra legjobb része volt másodszor felmászni oda. Valami olyan fantasztikus flow-élmény volt, és annyira kikapcsoltam, hogy szinte bepótoltam mind a 20 óra alvásdeficitet, amit a héten felhalmoztam. De nem.

Szóval aztán a lefelé atomszívás volt. És a repbetétek gyakori szereplője volt az otthon hagyott csúszásgátlóm, meg a hülye fejem is. Amúgy foglalmam sem volt, hogy merre kell menni, de azért mentem. A fények után, ha voltak, ha nem akkor meg próbáltam a pirosat követni. Az egyik elágazásnál páran elmentek rossz irányba, majd amikor visszaértek, utánunk kiabáltak a jó irány felé, hogy menjünk amerre amerre ők (ami konkrétan az volt, ahonnan éppen lejöttünk). Szerencsére a végsőkig kitartottam az álláspontom mellett, de azért közben haladtam.

Ennek a túrának a vége egy hosszú egyenes, ami a második kedvenc szakaszom. Tudom, hogy midenki utálja, de annyira üdítő az ilyen monotónia a számomra, hogy ha lehet, akkor itt már még boldogabb voltam (ha már 28 km kellett, hogy bemelegítsek a nagy örömhöz). Itt megvárt Dávid, aki amúgy katona, és van egy kislánya, és aki szerintem tuti sohasem hagyna egy lányt egyedül az erdőben sétálni. Mesélt pár dolgot magáról, és én is, így nagyon hamar értünk a túristaházhoz. Sokat lehet tanulni egy ilyen túrán, még akkor is, amikor nem is várnád, Dávid nem csak vigyázott rám a sötét erdőben, hanem az ajtót is kinyitotta nekem. Megy majd Koszovóba.

A célban is vicceskedtem egy sort, meg köszöntem egy kutyának, akinek a gazdája úgy nézett rám, mintha ufót látna. Zuhanyoztam míg a fiúk ettek, aztán átmentem az étterembe, ahol konstatáltam, hogy Csaba meg a többi ismerős arc is megérkezett már, és persze otthagytam a norvég sálam. Ezt csak ligetben vettem észre, amikor kiszálltam a kocsiból, és még most is fáj.

Az arcbőröm szebb, a lelkem boldogabb. Megtanultam, hogy ha majd futva megyek egy ilyen túrára, akkor a lehető legkorábban rajtolok. Kaptam leckét megint, hogy megéri kicsit várni, mielőtt idegből mondok valamit, meg abból, hogy 1-2 információ még semmit sem mond el egy emberről. Többségében.

És most mondok nektek egy nagyon durvát. Cica nem volt! Nem volt, mert ők, kérlek szépen, benn gyúrtak a melegben pihe-puha takarókon teli pocival és doromboltak.

Itt már nem vagyok csinos. - Szintén Laci fotója (mert egyetlen másodpercere se vettem elő a telefonomat a vízálló tokban).