Időpont: 2018.03.24-25
Táv: 106K (=109 km)
Szint: ~2500
Helyszín: Vértes, Gerecse
Taknyolás: 0
Tömegfaktor: semmi
Érzés: 8/10
Eltévedés: számtalan
Hó: még mindig volt…
Hát ez sem ma volt, de még élénken emlékszem.
Az életem mostanában minimum fura, ezért nem volt sem kedvem, sem időm folytatni szenvedéseim krónikáját, sportéletem szappanoperáját, kihívásaim folytatásos drámáját – de erről talán (!) majd egy későbbi posztban.
Reggel azzal indítottam, hogy lekéstem a vonatot. Igen, mind tudtuk, hogy ez előbb vagy utóbb bekövetkezik majd. És hát, mostmár túl vagyok rajta. Először azt hittem, hogy a Déliből megy, aztán rájöttem, hogy Kelenföldről, majd realizáltam, hogy mindkettő igaz. Kb. akkor értem oda, amikor a vonat elhagyta az állomást, de ebben nem lehetek biztos, mivel azon a páylaudvaron továbbra sem tudok kiigazodi, illetve elfelejtettem megnézni célállomást. Ahogy szoktam.
Szárligeten jó volt a hangulat, és persze kedvenceim, a Bakancsos Szurikáták (mi cuki máááár?!) áldozatos munkájának hála minden flottul ment. Egyébként ez a túra egészére igaz volt, egy apró kellemetlenségtől eltekintve.
A vértesi körön kb. 5 eltévedtem, elég sok pluszt téve az útvonalba. Valahogy nem ment. Nem is haladtam úgy, ahogy terveztem. Volt azért egy elég vices jelenet. Mégpedig, amikor összesen 5, azaz öt férfiembert próbáltam győzködni, hogy bár ügyesen követtek egy darabon, sajnos túlmentünk, és már rég le Kellett volna fordulni az erdészeti útról. A legmakacsabb persze a terepfutó volt, ő futott tovább. Később utolért.
Ennyire szerettem a Vértest...
A Gerecse nekem valahogy jobban tetszett. Nem cask azért, mert faék egyszerűségű követni a kéket aztán a sárgát, majd a tókör után vissza ugyanezt, hanem mert szebb is. Nekem. Valamiért.
Túl sok emberrel nem találkoztam úközben. Volt egy ember, akinek akkora volt a hátizsákja, mint jómagam. Éppen emelkedőn felfelé futottam fel mellette, és nem állta meg egy “hát ilyen kis hátizsákkal könnyű” megjegyzés nélkül. Mire én: minden benne van a mi szükséges, végülis cask 100 km. Utána eszembe jutott, hogy itt van 60 is, és remélem nem azon volt, mert akkor ez biztos nem esett jól neki. Aztán rájöttem, hogy ez semmiképpen se esett jól neki. Igazából már azon a ponton nem, amikor elfutottam mellette. Felfelé.
De most őszintén. Nagy hétizsákosok. Mi a jó büdös francot visztek egy fullra pakolt 60 L-es hátizsákban?
Tatára, az Esti moziba (mennyire imádnivaló már?) lámba nélkül akartam érni, ami sikerült is. Egyébként eléggé iparkodtam idáig, sőt még a tókör végéig, amiben nagy szerepe volt annak, hogy nem vittem tartalékelemet…
Jövőre jobban fogok iparkodni, mert a tókör nagyon szép lehet még világosban. Egyébként nagyon jó volt megtapasztalni, hogy 70-ig egész jól tudok a magma kis csiga tempójában futni. A maradék negyvenen már inkább az eltévedés-anyázás-eltévedés-reszketés-anyázás kombó volt a jellemző.
Amikor a kör után másodszor is betértem a moziba a kedves pontőr hölgy úgy kérdezte meg (háromszor!) hogy megyek-e tovább, vagy lenevezek, mintha le akarna beszélni a folytatásról Eléggé demotiváló. Lehet annak, aki nem január óta várja, hogy végre 100-ast mehessen. Amúgy nem voltam még fáradt.
Bementem Tatán egy pékségbe, ahol az előttem vásárló uriember felvásárolta éppen a fél boltot. Az egész jelenet olyan volt, mint egy filmben, ahol a szerencsétlen nő egész élete egy katasztrófa. Büszkén mondhatom, megálltam, hogy ráordítsak, hogy: “gyerünk möááááár!” akkor is, amikor apróban kezdte el kiszámolni a kettőezer-hétszáz forintot.
Vicces volt egyébként a Kinizsi utolsó kilométereit megtenni.
Visszafelé még a sárgán találkoztam egy sráccal, aki úgy dülöngélt, mintha minimum a kocsmban töltötte volna a délutánt, és nem az erdőben. Kérdeztem is tőle, hogy jól van-e. Hát ő jól. és már ötödször van ezen a túrán, és ügyes és okos. Mondom rendben, és kocogni kezdtem. Erre futott utánam, de kb. 2 centire mögöttem, a fejlámpa fényében láttam, hogy akkora kilengéssel meg a két méterével, hogy elég félelmetes kezdett lenni a helyzet. Mondom neki, figyelj már, ez elég ijesztő, miért követsz, és miért ilyen közelről. Hát ő nem akar egyedül maradni, mert mi less ha rosszul lesz. Remek – gondoltam, és vele maradtam. Huszonegykét éves sárc volt, és hát… nem volt túl sok közös témánk. Pont marhára szerettem volna egyedül szenvedni, mert olyan szakaszban voltam éppen, de nyilván nem hagyhattam ott. Minden esetre az ötszörös teljesítővel úgy eltévedtünk, hogy szembe jöttek akkor, amikor már nem kellett volna… Végül rájuk hagytam a srácot, miközben próbáltam megnyugodni, meg behozni az időt amit elvesztegettünk azzal, hogy tettünk egy plusz hurkot.
Olyan 3 körül elkezdődött a reszketés és a célig abba sem maradt. igazából akármit csináltam, nem maradt abba, és erre több energiám ment el, mint a haladásra. Mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy Tatáig egyszál pólóban mentem, ott meg a depócuccomból felvettem egy darab vékony hosszúujjút még pluszba és hát… éjszaka fagyott.
Lábilag nem szenvedtem meg ezt a túrát, és igazából nem bantam azt sem, hogy már világosban értem be. Annyira nem fáradtam el, cask a fázás vet ki belőlem sokat, meg az, hogy még várni Kellett a vonatra. De így legalább szereztem új barátokat. Egyébként köztük voltak azok is, akikre rábíztam a srácot, és tőlük tudtam meg, hogy végül kibökte, hogy mégis rosszul van, mert ennie Kellett volna. Ékes példája annak, hogy azoknak, akiknek erőszakos-anyáskodó stílusra van szüksgük a túléléshez, nem én vagyok az emberük.
Várom a következő százast, ami az Ultrabalaton less, aztán meg a Mátra 115 (=137).
Cica volt.
