Időpont: 2017.12.16 0656-1950

Táv: 63K

Szint: 1900

Helyszín: Bükk

Taknyolás: 1

Tömegfaktor: az előnevezettek asztalát leszámítva semmi

Érzés: 10/10

Amikor kendóztam, a japán (de tíz éve Magyarországon élő) mesterem, Abe sensei azt mondta Nekem egyszer: “Tudod, neked van “M” betű pácélodon.” Egyáltalán nem értettem, mégis mire gondol (talán megtudta a nagy körültekintéssel titkolt másik keresztnevemet?). Ezért azt tettem, amit ilyen helyzetekben szoktam: bambán és értetlenül néztem. Erre elmondta, hogy az emberek páncélján alapvetően kétféle betű lehet: S és M. Talán egy szentéletű, vagy divatmániás azt gondolná ruhamértekről van szó, de sajnos én egyik sem vagyok, úgyhogy azonnal megértettem, hogy a vívásunk során azt a következtetést vonta le, hogy imádok szenvedni. Aztán elkezdtem alkudozni, hogy nem lehet olyan, akinek S és M per jellel. És Ő - elnéző mosollyal a szája szegletében és a szeme sarkában - elzavart.

Ezt a kis történetet azért írtam le nektek, mert igaza volt. Már a túra neve is igen kecsegtető volt, néhány ismerősöm sejtelmes kommentárjai a Bükkről, meg a konkrét eseményről pedig csak tovább fokozták a vágyamat, hogy kifényesítsem az M betűmet.

Éjjel indultunk. Új barátunk, János fél 3-ra ért Győrből Budapestre, ekkor pattantunk be a Hősök terén a kocsiba. Ádám és Detti még aludtak, de mozogtak. Én természetesen – gyakorlott nem alvóként – remekül voltam. Odafelé kiderült, hogy Jánost nem csak azért bírjuk, mert jófejségből elszállít minket, hanem mert tényleg jófej. Eléggé imádja a terepfutást és persze minden hírrel és eseménnyel képben van, ráadásul poénkodni is lehet vele, anélkül, hogy úgy nézne rám és szintén remek humoral megáldott barátaimra, mintha tök hülyék lennénk. Ádám és Detti tovább aludt a kocsiban, de csak 4-ig volt idejük, mert akkor értünk Egerbe.

Szakadt az eső, és egy kis parkolási logisztikázás után átsétáltunk a transzfer buszhoz. Ádám (másik) indulás előtt felpattant, és teljes volt a csapat. Mármint számomra. Nevezzetek szentimentális bolondnak, de hajnali fél 5 körül volt pár pillanat, amikor nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy csomó jófej emberrel körülvéve éppen megyek azt csinálni, amit imádok, és egy egész napom lesz rá – erre, és semmi másra. Szentimentális bolond.

Fél hat után valamivel odaértünk a rajthoz, Miskolctapolcára. Nos, hát… ha az ottani állapotok alapján ítélné meg valaki ezt a rendezvényt, akkor nem kapná meg a TT-k Michelin csillagját, az egyszer tuti. A túra legnehezebb és legkínzóbb része az első 20 méter volt. Szerencsére mi, akik előnevezettként több, mint félórát álltunk sorba, nem adtuk fel itt, és megnéztük a többi ~63000-et is, és persze végül a pozitív irányba billent a mérleg nyelve. Viszont sajna én jövőre – amikor egyértelműen nem megyek el mégegyszer erre a túrára – nem fogok előnevezni, mert az előrelátó lúzerekkel szemben azok, akik helyszínen neveztek 0 másodpercet vártak.

A pokol további bugyrainak megtekintése előtt felvettem még 8 réteg ruhát, meg a norvég kendőmet, ami a héten (IGEN!) megkerült, a kabátom 2 rétege közül. 7-kor rajtoltunk, de hamar egyedül maradtam, mert nagyon nem éreztem a testmozgást az elején. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a kb. 1,5 km aszfalt után következő elképesztő sártengerben – rögtön az elején – akkorát taknyoltam, hogy ha meglát egy varacskosdisznó, azonnal belém szeret. Egyébként volt abban valalmi szürrealisztikusan gyönyörű, ahogy a jobb karom után, mellyel megtámaszkodtam a sárban, felkeléskor a bal kesztyűmet is teljes terjedelmében belemártottam a sárba, amely mozdulatot mintegy lasított felvételként látva képzeletben azt kiabáltam magamnak – tudjátok, azon az elmélyülő lassított hangon, ahogy a filmekeben – hogy "nöeeeeeee". De fel akartam kelni, és marhára meg voltam sértődve.

Megvan Shakira-tól a "La Tortura" amiben jól összesarazza magát? Annyira mocskos...

Legalább a továbbiakban nem óvatoskodtam, hogy piszkos és vizes leszek, mert már úgyis az egész hátsómat beterítette a sárfolt, ami remek beszédtémául szolgált mindenkinek a következő hatvanpár kilométeren, nem is beszélve arról, hogy így legálisan csekkolhatta mindenki, akár többször is, miközben néha azért a szemembe is néztek. Az első pont 11 km körül volt Bükkszentkereszten az oviban. Én ittam a rózsaszín pohárból.

Itt azért már kezdtem felébredni, de igazán csak a kövezkező pontra sikerült magamhoz térni a Vörös Meteor síházba érve olyan 24 km körül. Itt is ittam teát, mert még mindig teljes mértékben meg voltam sértődve a sár miatt, meg mert a lakott települések aszfaltos útjait is vastag hó fedte. Rettenetes gyáva nyuszi módra közlekedtem gyökkettővel. Összesen kétszer vettem fel a lánctalpamat, amit végre elvittem, és akkor jó is volt, de fel-le venni nagyon bosszantó, így a túra második felében hanyagoltam, és inkább a táskámban cipeltem.

Fennsíkon - kezemben a vízálló telefontok

A fennsíkon tovább haladva szakadt a szúrós kis hó bele az arcunkba, és én megtanultam, hogy az is fájhat ha letüdőzöl egy nagy sebességel a torkod felé haladó hópelyhet. A Faktor-rét (28) és a Tar kő (33) szúróbélyegzős pontok voltak, szóval 15 km-en keresztül nem volt lélekmelegtő tea. Volt cserébe a vicces nevű Faktor rét, ahová úgy érkeztem, hogy az összes Madonnás és faktoros szóviccet elsütöttem magamban, amit csak ki tudtam préselni a fagyott agyamból. A Tar kőnél már nem voltam ilyen vicces kedvemben. Az van, hogy a túra első és utolsó 15km-ét leszámítva nagyon sokszor voltam légüres térben, vagyis fogalmam nem volt pár kereszteződésnél, hogy mere kell menni, és mivel itt nem olyanok a körülmények, mint a Kékbalcsin, hogy “háhh, túlmentem 1,5 km-rel, de vicces, akkor fussunk vissza”, hanem lehet, hogy lemegyek valami jégen, amin mászhatok vissza, ezért bizonytalanság esetén inkább megálltam. Néha jött valaki, aki szintén nem tudta az utat, vagy nem volt benne biztos. Aztán megnéztem a tracket. Szóval mire a Tar kőhöz értem, kissé kezdtem morci lenni, ráadásul nem találtam a lyukasztót, ezért megpróbáltam szelfizni az emlékizével. Aztán kiderült, hogy 50 mérterrel arrébb volt a bólya, ahol a szépkilátás is. Itt mondta egy ember, hogy “mindig ott van”, én meg tájékoztattam, hogy bocs, de én nem jövök erre a túrára mindig, sőt, mindig nem! De a legvégére összehaverkodtunk: adott lelki támogatást a sártengerben és elmondta az utat Egerben, hogy be tudjak szaladni.

Kilátás,Tar kő - ködben a legszebb

A 38,5-nél lévő pontnál (Tamás-kút) nagyon kedvesek voltak, itt sok teát ittam. Kaptam étcsokis mazsolát is egy embertől, aki kezdeti vonakodásom miatt felszólított, hogy ne féljek a fiúktól. Mondtam, hogy pedig de, és vettem mazsit. És ez a buli meg itt kezdődött nekem, innen már belehúztam és elkezdtem végre haladni. Sötétedésig egy miskolci bajtárssal mentem, aki postás és ezért minden nap 15 km-t gyalogol. Nem szokott futni, de túrázni igen, és főleg a Tátrát szereti. Bevallotta, hogy direkt követ, mert ez segít neki, hogy gyorsabban haladjon, mint egyébként tenné, én meg mondtam, hogy nem ő az első, és csak tessék. Sötétedéskor megint felébredtem, és nyilván sokkal bátrabb is vagyok már ilyenkor, mert úgysem látom, hová lépek.

Az utolsó pont 52-nél még egy Vörös Meteor nevű intézmény, csak ez túristaház. Kicsi volt és zsúfolt, és gyorsan tovább akartam haladni, csak egy kis tea kellett, meg írtam a többieknek. Már éppen indulni készültem, amikor valaki azt mondta, még mindig csinos vagyok. Haha. Ezért imádom ezt a műfajt. Az, aki szerint csinos vagyok olvasta a blogomat és marha büszke volt magára, persze teljes joggal. Volt vele egy kis barátja (~2m) aki úgy nézett rám, mintha én zártam volna be Willy-t, de miután viccesen közöltem a vélményemet az útviszonyokról már - visszafogottan ugyan - de ő is beszállt a poénkodásba. Gyorsan húztam tovább, amolyan “ki tudja mi vár még rám” alapon.

Háááát, talán jobb is, hogy nem tudtam. A maradék 10 km kb. fele oké volt, futni is lehetett, ám a maradék 5 nagy része szikla, majd sár volt, illetve utána meg a város, ahol nem tudtam az utat. A Magyar tájnak egyébként nagyon szeretném megköszönni, hogy minden egyes túra és terepfutás végén ingyenek akupresszúrás kezelést biztosít a megfáradt talpaknak, DE NEM KÉREM. A sár… az meg valami fenomenális volt. Szerencsére a sziklákon kifogytam a káromkodásokból, így addigra már csak az egyre tompuló “azt a mindenségit” maradt, és egy enerváltabb pillanatban egy elhaló és lemondó “Isten ragasztója” filozofikus megállapításra is futotta. Ez tetszett a Tar kőnél megismert bajtársamnak, akit itt már bírtam, és aki amúgy ötödször volt ezen a túrán. Nem ezt tartja a legjobbnak, de jön, egyfajta romantikus nosztalgiából, mert ez volt az első túrája. Az Ő útmutatása alapján bekocogtam a célba, illetve előtte 30 méterrel megálltam és jó lassan sétáltam be, ahogy kell, hiszen ez a legjobb rész.

A barátaim már vártak, éppen egyszerre ásítottak, amikor megérkeztem, de olyan jó érzés volt, hogy örültek, amikor megláttak. És hátha nem csak azért, mert akkor végre hazaindulhatunk. Megkaptam az utolsó pecsétet, mondtam, hogy “csókolóm, nem tetszettek hazudni!”. Aztán egy jó zuhany után megettem a szendómat és kértem hozzá ubit.

Itt a célban megint találkoztam azzal, aki szerint csinos vagyok, váltottunk is pár szót arról, hogy ki hogy esett el, és kinek van nagyobb hasa. Ez alatt a 3 perc alatt 3 barátja jött oda, hogy mindjárt itt a taxi. Elég egyértelmű volt, és persze nem esett jól ahogy rámnéztek, de azért továbbra is szóba fogok állni minden számomra szimpatikus emberrel kortól, nemtől és családi állapottól függetlenül. Ha nem baj.

Hazafelé zenét hallgattunk, meg dumáltunk Jánossal, aki tényleg képes volt megvárni, ami hihetetlen kedves volt tőle. Detti és Ádám is jól érezte magát, és azt mondták elég volt Ómassától Egerig ezúttal, ami télen nem is csoda. Ádám (másik) meg úgy suhant végig a pályán, hogy csak itthonról beszéltünk már.

Azért ez jó móka volt. Ahhoz képest, hogy volt olyan óra, amikor több, mint 7, és olyan is, amikor kevesebb, mint 4 km-.t bírtam megtenni, egész hamar beértem, de a lefeléken és a csúszós terepen való közlekedésen továbbra is van  mit javítani - finoman szólva. 

Karácsonyig már nyugton maradok, talán Szilveszterig is. Januárban meg vár a Turul szobor, meg a Bakony. De most megyek, és feltöröm a diót a bejglihez. A combomon.

Cica nem volt. Nem hülyék ezek.