Időpont: 2017.09.02 08:40-20:00

Táv: 52K

Szint: 2000

Helyszín: Mátra (imádom)

Taknyolás: 1

Tömegfaktor: ha a rajtidő után rajtolsz, akkor semmi

Érzés: 9/10

5 nappal a Zagyvamenti marathon után feltétlenül szükségesnek éreztem, hogy menjek 50 km-t a Mátrában. Ez van. És a Belgának meg igaza van, nagyon megérte.

Nem egyszerű a közlekedés a Budapest-Rózsaszentmárton vonalon. Szerencsére a szervezők ebben is nagyon előzékenyek és körültekintőek voltak, és részéletes infókkal szolgáltak a fővárosiaknak. Mondjuk kezdek rájönni, hogy ebben a műfajban nem csak a “menés”, és a válságkezelés (az “éhes vagyok”-tól a “nincs talpam”-ig), hanem az oda- és hazajutás is része a bulinak.

A hivatalos rajtidő után indultam, olyan háromnegyed 9 körül. A cél az volt, hogy kellemes tempóban végigmenjek a távon, ahogy tudok, mindenféle sietség és önostorozás nélkül, hogy “milyen lassú vagyok már megint”, meg a többi szokásos hülyeségem. (Tanulság, hogy nem, ezek nélkül sajnos továbbra sem tudok.) Közben persze nézelődni, élvezni a természetet, és ebben a néhány órányi csenben megtalálni a megoldást az összes naaaaagy problémámra, és ha jut idő, akkor világbéke.

Így, a mezőny végén rajtolva a csend és a nyugalom 15 km után meg is adatott, mivel ott már – a korábban visszafordított 10-es és 20-as mezőny után – a 30-asok is visszaindultak a rajt/cél felé. Az idő tökéletes volt, néha beborult és esett pár csepp eső, néha kisütött a nap, de semmi szélsőséges. Szurdokpüspökin végighaladva a helyiek kedvesen köszöntöttek, bár kajával monjuk nem kínáltak. Aztán az erdő persze gyönyörű volt, és csak kb. 500m erejéig néztem meg olyan szegleteit, amik a hivatalos útvonalon nem szerepeltek. Eleinte – ahogy mindig – úgy éreztem, hogy a végtelenségig tudnék menni, és még a Muzsla megmászása sem okozott gondot. Gyönyörködtem az természetben, mentem a szép tájban, és örültem neki, hogy ritkás a mezőny. A lefelék azért féltávnál már kezdtek nem annyira jól esni, ami egyértelműen az előző hétvége miatt volt, de elővettem a botom, és az sokat segített. Kaptam is hozzá egy nagyon hasznos mondatot az egyik sráctól, amikor kérdeztem, hogyan megy ilyen gyorsan lefelé (felfelé menet hagytam el még korábban). Erre azt mondta, úgy használja, mintha a mellső lába lenne. Vicces és hasznos.

28-nál volt egy nagyobb frissítőpont, ott megálltam pár percre, és tömtem magam, mert addigra picit kezdtem elfáradni. Aztán volt egy pár érdekes rész, ahol közel függőlegesben kellett leereszkedni, de mivel előtte feltoltam a vércukromat, nem tört elő belőlem az állat, inkább poénkodtam az éppen velem seggen csúszó családdal (mindenki a saját fenekét használta). Kicsit itt már aggódtam, hogy is fogok hazajutni, mert – bár otthon még írt 20:30as buszt a google, a Muzslán már nem, és a háromnegyed7-es beérkezés elég kényelmetlennek tűnt. Az utolsó mászós részen már teljesen elmúlt a fáradtság-érzetem, remekül elszórakoztattam magam a fejemben lévő hülyeségekkel, aztán az utolsó 10 km-en már elég kevés szint volt. Az utolsó checkpoint-on, a pincéknél bor helyett többféle szörpöt kóstoltam (amiket itthon is szoktam inni, csak ott finomabbnak tűntek), illetve rinyáltam egyet arról, hogy már majdnem sítam mert hiányzott a cukor, meg, hogy nem tudom, hogy fogok hazamenni. Erre a kedvenc pontőreim felajánlották, hogy hazavisznek. Sajna nem tudtam elég lelkesen reagálni, mert itt már szorította a fejpánt a fejemet, de nem akartam levenni, mert színben pont harmonizált a többi cuccommal.

Azért az utolsó pár km-en a biztonség kedvéért szarrá áztam. Pontosabban az utolsó 1,5-en. Volt egy elképesztően jó flessem, ahogy a pincéktől Rózsaszentmárton temploma felé sétáltam az aszfalton, miközben a nap már majdnem lement – jobbra hegyek, balra kockás gyümölcsösök - és ezt annyira ki akartam élvezni, hogy nem futottam (bár nagyon adta volna). Na. Hát kb. ezen múlt, hogy a vágyott zuhanyt menet közben ejtettem meg. Persze, eszembe jutottak a 160-asok, akiknek még egy 80-100 km van hátra, egy egész éjszaka és egy fél nap, és rögtön nem éreztem olyan súlyosnak a helyzetet.

A célban gyorsan összakptam magam, és kiderült, hogy az utolsó beérkezők közül is el tudtak volna hozni, de maradtam a kedvenc pontőreimnél, így a Decathlon hozott haza. Kaptam csokit és megbeszéltük, milyen jó túrák vannak, meg hogy keresztbe segíttek az itteni szervezőknek, és ami ennél is fontosabb, a kocsiban volt felhajtható karfa. Szóval már szponzorom is volt, mert ilyen menő vagyok. Egyébként tényleg vannak dolgok, amikben menő vagyok. De nem ebben.

Cica volt. Elég sovány volt, kicsit aggódtam is miatta.

És nem is a fényképezés.