Időpont: 2017.02.03-2017.02.05

Táv: Ha a repcsit nem számítjuk akkor kb. 3X20

Szint: a legfelsőbb

Helyszín: Milano meg Como a visszafogottan napfényes Itáliában

Taknyolás: 0

Tömegfaktor: semmi

Érzés: 10/10

Como te va? Ahogy a művelt spanyol kérdezi, és igen, tökre Como. Na mindegy, ez egy spanyol szóvicc akart lenni, de a lángosról talán térjünk vissza a csizmára. Szóval miután a decembert növényként abszolváltam és a 4 órás nappalokon leginkább a monitor fényén fotoszintetizáltam, gondoltam az új évben maradnék az evolúció eggyel ‘felsőbb’ szintjén, és néha terápiás jelleggel ellátogatok a Föld más szegletébe is, mert ha most alapítanék együttest, akkor tuti Ingerszegény Környezet néven vonulnánk be a zenetörténetbe.

Magyarul, megfogadtam, hogy idén (még)többet utazok.

Mivel kell a szabi a monumentális skóciai expedíciómra, de azért a fless is, hogy a kollégák benn rohadnak, amíg én valahol jól érzem magam, így egy napot engedélyeztem magamnak a hétvégén kívül, ami ugye praktikusan nem szerda volt, hanem a méltán közkedvelt hétfő. Szombati indulással ez majdnem 3 nap. Nyilván a frutti di mare országa az egyik legjobb választás, ha az ember lazulni akar, ráadásul közel is van, tökéletesen beleillett a képbe, így már január elején lestipistopiztam egy repjegyet Milánóba (10ropi), meg foglaltam szállást egy – mint később kiderült frenetikus és imádnivaló – hostelbe (15 ropi, kajával 3 napra).

Szombaton hajnali 3-kor keltem, szóval csak mint kb. minden 3. Szombaton, amikor túrázni megyek. A kávé szép emlékének felidézését követően felöltöztem futócuccba. Egyrészt megszokásból, másrészt mert nincs is más ruhám. Na jó van, de nem fér el a hátizsákba és hát, ismerjük az úgynevezett pihenési szokásaimat. Detti alvás közben eljött értem kocsival meg a kutyával (az egyetlen lénnyel, aki abban a járműben valóban jól érezte magát), mert egy hős. A reptérre érkezést túlparáztam, de ez még mindig a jobbik eset valakitől, aki annyira másodlagosnak tartja az időt, mint olyat, mint jómagam (soha a büdös életben nem érek oda időben sehová, aztán büszkén olvasom, hogy az angol tudósok szerint ez az intelligens emberek jellemzője).

Nincs is jobb, mint a tök üres reptéren hajnalban megpihenni. Talán csak a saját ágyamban. Na jó, tudnék olyat, akinek még az ágyában.

Egész kevés volt az idióta a repülőn (= senki nem nézett lövöldözős-túszdárámás-repülőszerencsétlenséges-apokalilptikus filmet full hangerőn fülhallgató nélkül a szomszéd sorban, és nem fejtett ki hangosan olyan témákat, ami két emberre tartozik (politikai nézetek, különböző embercsoportok lemocskosozása, ki-kivel, stb.), csak egy kislány hányt. Nem a repülés miatt, hanem mert a kedves szülei úgy érezték, influenzásan is jó utazni.

Bergamoból egy könnyed talajérintést követően rongyoltam is tovább a természetbe. Ez nem volt egy nagy teljesítmény, tekintve, hogy minden ki van táblázva értelmesen, beszélnek angolul arrafelé (bár a spanyol is tökéletesen elégnek bizonyult az olasz megértéséhez), és nem mellesleg a reptérről vonattal 1 átszállással el lehet jutni Comoba valamivel több, mint egy óra alatt. Rögtön megvettem vissza is a jegyet, de elég furán egyformák voltak, ami nem lett volna gond, ha nem kell érvényesíteni, de így nagyon nehéz volt eldönteni, hogy melyiket dugjam be a gépbe.

Szombaton délelőtt 10 előtt megérkezni egy hegyekkel körülölelt festői olasz városba nem annyira rossz, még ha emiatt éjjel is kell kelni. Már amikor befutott a vonat (a város szívébe, a tó partjára) tudtam, hogy innen nagyon nehéz lesz hazamenni. Sétálgattam egy kicsit a parton, és rájöttem, milyen könnyen elfelejti az ember, hogy női utazóként Dél-Európában milyen nagyon “nehéz” is tud lenni. Főleg, az ember rosszul viseli a szemérmetlen bámulást. Szerencsére én nem - a spanyolok anno megedzettek. Ilyen szempontból.

A város a klasszikus kedvencem: egy kisebb szép belváros sok-sok szórakozási lehetőséggel, gyönyörű pati szakasszal, hegyekkel körbevéve. Pont, amit Bergenben is imádtam. Volt piac a belváros szélén mindenféle portékával, vettem is gyorsan egy pulcsit, mert majdnem szétfagytam. Nem azért, mert hideg volt, hanem mert az alváshiány nem tett jót a hőháztartásomnak. Nem bánom, hogy végre van a szekrényemben “olasz divatáru”. Egy hosszú sétával egyébként mindent meg tudtam nézni, ami fontos: a templomokat, meg a városkaput is, meg a gyönyörűen rendben tartott tereket, és parkokat. Délután elfoglaltam a szállást, kicsit rendbe szedtem magam, aztán kaptam térképet meg tippeket a hostelben, hogy merre érdemes túrázni, meg futni. Gondolom nem árulok el nagy meglepetést, ha ezt mondom, már aznap este az egyik hegyről néztem a naplementét. Ezért is jó utazni: az ember otthon hagyja a “dolgait” és van idő egy jó naplementére, amire egyébként mindig kellene, hogy legyen. Mert hát, mi a fenére, ha nem erre?

Este találkoztam Katie-vel, az angol lánnyal, aki vegán (és velem ellentétben volt annyi esze, hogy írt a hostelnek, hogy legyen vegán kaja), és ebben az évben szinte végig utazik, míg online átképzi magát, mert elege lett a régi életéből, és úgy érezte, ha nem változtat, annak végzetes következményei lesznek rá nézve a későbbiekben. Szóval megoldotta. Egész este dumáltunk, aztán aludtam 10 órát, mert kicsit fáradt voltam.

Másnap betoltam egy szép adag gesztenyelekváros zabkását. Ez azért érdekes, mert a gesztenyelekvár elképesztően finom íze összekapcsolódott az agyamban a kis aranyos terasszal, meg a brazil srácok hangulatos zenéjével, meg a hegyekkel, amiket mindeközben láttam, és ezek azok a dolgok, amiért megéri utazni, és tulajdonképpen élni. Meg azért, mert a gesztenyelekvár nagyon finom és azóta is keresem itthon. (Cukormentes lenne a legjobb, mert sajnos nem csak zabkásával, hanem kiskanállal is szeretem). Kaja után felmásztam a tegnapi hegyre egy kis faluba, megtekinteni a kilátást, ami a felvonóval is elérhető, de mint tudjuk, lábbal feljutva minden sokkal szebb. Na, azt a szép kilátást nem láttam meg konkrétan, mert eltévedtem a kőkerítéssel körbevett luxusvillák között, ahol nagyon ügyeltek rá, hogy még véletlenül se lehessen a telken keresztül nézelődni, amit egyébként totál megértek.

Végül találtam egy sportcentrumot, ahol nem sportoltak, mert tél van, és mellette indul egy jelzett túraút, amivel el lehet jutni Bellaggio-ba kb. 1 nap alatt. Elindultam azon, persze nem terveztem végigmenni, de a szomszéd faluig azért átkocogtam. Az ösvény baromi keskeny volt, de a látvány mindenért kárpótolt. A kora tavaszból a svájci hegyek havas csúcsait nézegetni meg valami bizarr módon gyönyörű élmény.

Ezúttal sikerült nem majdnem kinyírnom magam, mint Bergenben, amire nagyon büszke vagyok. Pedig most könnyebb lett volna, mert 2. hete küzdöttem a “mindjárt influenzás leszek” érzéssel, és baromi gyenge voltam. Este nagy volt az élet a hostelben: a brazil srácok meg a venezuelai fiú nagyban dumáltak meg zenéltek a konyhában, jött egy ausztrál, meg egy spanyol család 8 gyerekkel. a gyerekek aranyosak voltak, főleg, mikor elkezdtem nekik spanyolul dumálni, és próbálták megszakítani a rohangálva ordítozást, hogy illemtudóan válaszoljanak.

Megint aludtam 10 órát, mert fáradt voltam, és mert hiányzik a kávé.

Hétfőn undorító esős időre ébredtem, amin a gesztenyelekvár meg egy könnyed 5k a parton segített valamennyit, de az világos volt, hogy én ebben az időben nem megyek be Milánóba várost nézni a betondzsungelbe meg a tömegbe. Így kora délutánig élveztem a hostel multikulti hangulatát, meg a könyvemet. Azt, hogy mennyire otthonosan éreztem magam, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még futás után a reggelimet készítettem éppen, amikor a spanyol anyuka(?) berontott a konyhába, és közölte az igényeit: még tányér, mert kevés, paradicsom, és tál a paradicsomnak. Miközben összekészítettem neki a cuccot, azért elmondtam, hogy amúgy nem itt dolgozom, mire sűrű elnézések közepette közölte, hogy kiskanál is kéne. Az, hogy mindezt az anyanyelvén intéztük, fel se tűnt neki persze. Mondjuk 8 gyerekkel utazni azért nem gyenge vállalkozás.

Beszélgettünk Katievel is egy csomót, közben tervezte a további utazásait, aztán az a spontán ötlete támadt, hogy ő bemegy a városba, mert még csak túrázott, és alig látott belőle valamit. Invitált, hogy menjek vele, úgyhogy kb. egy óra múlva már megint ott tartottam, hogy egy hegyre mászok felfelé a hazamenős ruhámban, mert a templomokat gyorsan végignéztük (az egyikbe be is mentünk). Nagyon ott volt ez a nap, és szuper volt végre egy jófej angollal találkozni, mert tudtam, hogy léteznek, csak azt nem, hogy hol. Minden esetre jó azt tapasztalni, hogy valakivel, aki nagyon messze él tőled, ennyi közös van bennetek, és ennyire hasonló a világlátásotok, és nem utolsó sorban a humorotok.

Itt a statisztákat is megbecsülik!

Nem kertelek: baromi szar volt elindulni a vonathoz este. Egy csomó nyugis emberrel voltam körülvéve egy nagyon szép helyen, és rájöttem, hogy a hétköznapokban pitiáner dolgokon tudok feszülni. Itt meg már amiatt sem aggódtam, hogy 2 egyforma vonatjegyet adtak első nap, mert a recepción a hostelben felvilágosítottak, hogy ez itt Olaszország, és 1: senki nem fog macerálni a vonaton, hiszen látszik, hogy túrista vagyok; 2: ha mégis elkérnék a jegyemet, akkor egyszerűen el kell magyarázni a helyzetet, nevetünk egy jót a kallerrel, és kész. Hát, nagy kár, hogy nem tudom leírni nektek, milyen arckifejezéssel hallgattam végig ezt a 2 pontot. Minden esetre a kaller jött visszafelé, és mikor meglátta a hátizsákomat, egy kedves napszaknak megfelelő üdvözlés után mosolyogva továbbment, anélkül, hogy a jegyemet kérte volna.

Az olasz klísé

Aztán hazajöttem, itt hideg van, és az emberek már megint nem állnak meg autóval akkor sem, ha a zebra közepén vagyok, és nem tudom mondani, hogy "perdono", meg "excusa" ahányszor csak jól esik. Az ellenőröket nem tudom, mert amíg szervízben volt Lady Dömper, addig is inkább gyalog jártam. Azon vagyok, hogy az életem minél jobban hasonlítson arra, amit onnan hazahoztam. És várom a következő kalandot, Macedóniát.