Időpont: 2017.07.02 09:00-18:00

Táv: 49K (53K)

Szint: 1640

Helyszín: nagy meglepetésre Buda

Taknyolás: 0

Tömegfaktor: semmi

Érzés: 7/10

Katica: nem

Bár ennek a túrának nem most volt a TTT-s rendezése, azért végigbandukoltam rajta. Történt ugyanis, hogy az Everness óta azt érzem, mindenki fura. Ez természetesen azt eredményezte, hogy 1 hétig 0-24-ben azon agyaltam, hogy “Mi a baj velem???” – merthogy nyilván, ha csak te vagy helikopter, akkor a probléma a saját készülékedben keresendő. Erre nincs is jobb, mint egy nap az erdőben egyedül, meg a hétvégi rendezések vagy nem jó napon voltak, vagy nem voltak szimpatikus más okokból – a kékbalcsira viszont mindenképpen edzeni szerettem volna. Reméltem, hogy ezt a muflont legalább képes vagyok követni...

Előző este sokáig fenn voltam, mert egy cicákról szóló dokumentumfilmet néztem, amit kölcsönbe kaptam (köszi Márk J ). Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a Szépjuhászné helyett 3 megállóval hamarabb szálltam le, így már a nulladik pillanatban megtoldottam az utat. Nem eltévesztettem, egyszerűen csak elaludtam a buszon nyitott szemmel (és szájjal), majd amikor magamhoz tértem, azonnal lepattantam a járműről gondolkodás nélkül.

Szóval maga a túra a Szépjuhásznétól indul (itt utoljára a térképkörön voltunk), és eleinte a sárgán megy, amit lassan már ismerni fogok itt-ott. Szerencsére jó idő volt, elég meleg, de a legtöbb helyen az erdő megvédett a tűző naptól. (Ez annál is inkább nagy öröm volt, mert igazából előző nap akartam menni, amikor meg vihar volt reggel, majd az előrejelzés ellenére ugyanilyen szuper idő). Nem mondanám, hogy különösebben siettem. Az agyam teljesen tele volt. Eleinte teljesen hétköznapi dolgokon agyaltam, például, hogy miért nem sietek jobban. Éppen egy konkkrét személyre gondoltam, amikor az illető elfutott előttem egy sziával, amitől kicsit sokkot kaptam, de ezt leszámítva semmi különös nem történt. Talán annyi említésre méltó, hogy egy futó tőlem kérdezett egy irányt, és tudtam válaszolni. Ez valami elékpesztően durva.

A táv harmada után már elkezdtem figyelni a térképet, mert itt már elkezdődtek a jelzésváltások. Tudom, hogy a muflon vagy zerge, vagy bajusz vagy íj vagy mi az elvileg végig ott van, de higgyétek el nekem: nem. Sajnos volt pár bizonytalan rész, így rátettem egy picit itt-ott, de ezek minimálisak voltak a 3 felgyalogolt megállóhoz képest (amik szintén rövidek). Nagykovácsiban kicsit aszalós volt a helyzet, Telki-be meg nem igazán értettem, miért kell bemenni.

Nagyon fontos küldetés volt a gondolatfésülgetés mellett, hogy gyakoroljam a botozást. Szerencsére mindkettő sikerült. Ez a bot dolog egyébként onnan jön főleg, hogy a túrák végén lefelé menni már nagyon fájdalmas, ráadásul félelmetes, mert nem érzem tutinak, hogy megtart a lábam. A bottal egész jól le lehet venni némi terhelést, csak hét ezt is gyakorolni kell – ezzel el is szórakoztattam magam az utolsó 15-16 km-en. Jól jött akkor is, amikor lefelé mentem, a Fekete-fejről, ami megmegyarázhatatlan okból a kedvenc hegyem (Detti szerint az a magyarázat, ami nála is, hogy ez “már közel van a célhoz”), pedig igencsak szutykocska szegény. Nem fáradtam el, de ott már azért “szép voltam, mint egy Mária-kép” – ahogy egy ismerősöm szokta mondani.

Nem volt ez akkora kaland, de nagyon kellett az agyamnak, hogy a visszatérés utáni első sokkból lenyugodjon. Nyilván Rolival viccesebb let volna, de őbelé nem tudom mi ütött egy ideje (csak annyit árult el, hogy nem a villám). Meg vele tuti jó helyen szálltam volna le a buszról az elején.

Cica volt.