Mostanában eléggé véges a türelmem. És nem jó a vége. Elveszett a macskám, Minizsák Máté, és nem jött haza. Meg itt van az ősz, itt van újra, és amit összemuzsikáltam nyáron, azt ki kéne bogoznom télen. Valahol azért tudtam, hogy a nyári 'jaj, de nagyon szabad vagyok, és azt csinálok, amit akarok’-nak meglesz még a böjtje. Teljesen várható volt, hogy az ősz majd szépen megtör, ahogy a valóság sötétté és hideggé válik, és itthon esténként elgondolkodom az életemen, és arra jutok, hogy fabatkát sem ér, ahogy már annyiszor. A barátaim aggódnak értem, hogy mi a bajom, az ellenségeim boldogok, a többiek meg rájönnek, mekkora egy kis gyökér vagyok, aztán senyvednek tovább a saját kis problémáik mocsarában. Így megy ez.

Szóval az ámokfutás megkezdődött, és izgatottan várom, hogy vajon meddig fog tartani. Egyelőre a “keep moving forward” és a “senkit nem érdekel a rinyálásod, Csilla” a mantráim. Tök jól beválnak. Kísértetiesen hasonlít ez azokra a percekre/ órákra, amikor egy jókis hosszú menet közben szeretnék nagyon kiszállni, megállni, összerogyni és azt mondani: "NEM. Nem megyek tovább." De persze muszáj, mert ahogy a másik kedvenc mondásom – ami az “akkor jó ötletnek tűnt” szinonímája nálam – szól: "nekem céljaim vannak". Itt a bibi. Anno, mikor elkezdtem futni, megtetszett egy jelenet: egy kissrác drukkolt az anyukájának, és nagyon lazák voltak, ahogy a nő futott, a gyerek meg tartotta a nála nagyobb táblát, hogy “hajrá anyu”. Na, gondoltam, ez igazán menő, kell! De aztán megint hoztam egy csomó szar döntést, és igazából amikor erre rájöttem, a kis drogomon kívül semmi mással nem foglalkoztam érdemben. Utazgattam, mentem millió kilómétert saját erőmből, és a jellemfejlődésemben is egész messze jutottam (volt honnan), de valahogy az élet más területein semmit sem haladtam. És akármennyit agyalok ezeken, a végeredmény mindig ugyanaz: alapból elromlottam valamikor a kezdetekkor. Persze, sokmindent megtanultam már azóta, de ez még mindig kevés. Igazából minden áldott nap azt kérdezem magamtól: meddig kell még küzdeni? Meddig kell még feszülni, beletenni a többet, hogy normális legyek, de megmaradjak önmagamnak? Mikor leszek elégedett? Mikor lesz az, amikor azt tudom mondani, oké, ide eljutottam, most körülnézek, megpihenek, mert megérdemlem?

Amíg nem tudok célokat bátran megfogalmazni, addig biztosan nem.

Kár, hogy csak a futásban megy.

Budapest Maraton

Piros85

Iszinik

UB2018/2

stb.