Időpont: 2017.05.14 06:10-23:39

Táv: 82K = 87-88K (LOL)

Szint: 2400valamennyi

Helyszín: Hát Buda, te kis buta

Taknyolás: 0, de önként lefeküdtem

Tömegfaktor: semmi

Érzés: 8/10

Katica: dehogyis

Na ez úgy volt, hogy én csak megkérdeztem Rolandot, hogy ezen volt-e már, és hogy szerinte mennyi esélyem lenne, hogy ne ott haljak meg, mert a 38 jelzésváltás azért valljuk be, nem túl biztató az életkilátásaimra nézve, a tájékozódási kvalitásaimat tekintve. Erre azt mondja, eljön velem. Merénylet.

Már hetekkel előbb kitűztük az időpontot - pont 2 héttel a Kinizsi előtt, tökéletes utolsó megmértettésnek ígérkezett - és őszintén szólva már nagyon vártam. Főpróbának előtte végigmentünk együtt a Sárgán is, utána még jobban vártam. Mondjuk ebben benne volt az is, hogy sajna a kettő közötti hétvégén csak a csodás EU futáson voltam, egyébként pedig folyton azt kellett csinálnom, amiben elég gyenge vagyok: pihenni.

Menjünk elébe a dolognak: az első 50 jó flash volt, a következő 15 elment, a vége maga volt a pokol. Mármint tényleg a pokol, ahol az a fekete csávó a fején a kis szarvakkal, keverget téged egy forró lábosban és közben gonosz nevetést hallat. Az utolsó 15 km-t szerintem több, mint 4 óra alatt tettük meg, de erre sem mernék megesküdni, mert már nem voltam abban a hangulatban (=állapotban), hogy ezen morfondírozzak. Valójában ezek az órák jórészt azzal teletek, hogy a klasszik hányás előtti büfiket próbáltam nőiessé szelidíteni. De így is megérte, mert a nap nagyobb részében nagyon-nagyon jól éreztem magam, 17,5 óra alatt sokminden történik. Sokat nevettünk. Mondjuk Roli mindig nevet, de minimum mosolyog, szóval azért ez nem akkora szenzáció – tőlem annál inkább. A vicceskedés mellett természetesen nem maradtak el az olyan világmegváltó beszélgetések sem, mint:

• Azt hiszem, ettem valami nem vegánt.
• Ennyire megérzed, vagy mi?
• Nem, lenyeltem egy rovart.

Illetve:

• Jaj, megcsípett valami!
• Na!
• Jah nem, ez az izmom.

És ez csak két apró szemelvény volt a Budai Mensa Klub éves közgyúlésének jegyzőkönyvéből… :D

Reggel természetesen elkéstem, mert otthonhagytam a kajámat, és vissza kellett mennem érte. (Ez egy fokkal kevésbé ciki volt, mint amikor a Sárga előtt 2X mentem vissza ellenőrizni a fűtőegységet, amin azt a felsőt szárítottam, amit végül el sem vittem…) A Moszkván nem tudtam, hogy hol a buszmegálló. A Szépjuhásznénál meg nekiálltam a hajamat megcsinálni. Na és ezek után még mindig sikerült 6:10kor elindulnunk, parádés.

Alapvetően 3 dolgot vittünk magunkkal a tájékozódáshoz/ igazoláshoz: egy térképet, egy táblázatot a jelzésváltásokról és egy kérdéssort is nyomtattam mindkettőnknek. Végül persze csak az egyik csomagot használtuk, nyilván nem az enyémet, szóval lesz legközelebbre is. A kérdésekről nem árulok el semmi konkrétat, legyen csak meglepi azoknak, akik nekivágnak a mókának, de annyit azért lehet tudni, hogy minden jelzésváltásnál picit meg kell állni, hogy válaszolj.

Igazából nem akarom nagyon részletezni, hogy milyen hegyen hogyan éreztem magam, mennyire volt technikás, és milyen sebességgel mentünk, a fenti egy mondatos leírás tökéletesen összefoglalja a lényeget. Mondjuk az is igaz, hogy fogalmam sincs, milyen hegyek voltak. Roli szokott egyébként ilyesmi hasznos dolgokat is mondani közben. Például még a Sárgán rámutatott két hegyre, hogy “na, ott fogtok menni a Kinizsin”. Na, hát azóta sem tudom, hogy azok a hegyek melyikek voltak és hol helyezkednek el, mivel kb. mindegyik ugyanolyan nekem. De azért kedves volt Tőle, és én tényleg nagyon-nagyon igyekeztem jó tanuló lenni. Mondjuk vannak dolgok, amiket nem felejtek el. A Szakadék például remekül bevésődött a memóriámba. Az én drága szakadékom, ami ugyan nem tudom, hogy hol van (köszi, igen, Budán…), de az biztos, hogy mindig akkor kell rajta átmenni, amikor már a lábam kezdi érezni a napot, és az is fix, hogy nekiállok hezitálni előtte, mert már nem bízom abban, hogy összeesés nélkül tudom abszolválni a feladatot. Roli persze bíztat a túloldalról, és arra jutottam, hogy ha picit tovább tökölnék, talán még fel is tudnám bosszantani, de nem direkt szerencsétlenkedek, és felmérgesíteni sem célom – ami engem is meglep egyébként.

Igazából, hogy így felidézem, az egész túrán nagyon jó dolgom volt. Nem kellett csinálnom semmit, csak menni. Persze, 70 km után már ez is éppen elég feladat volt, de mi lett volna, ha még térképet is kell olvasnom, vagy a kút keresésével bajlódnom (nagyon meleg volt!), vagy a buta vicceimen egyedül nevetnem, vagy lámpát vinnem. Jah, hogy lámpát igazából csak én vittem? Na jó, nem, mert Rolinál volt valami kütyü, aminek nagyon örült, és amivel világítgatott (imádom a férfiak lifehack-jeit J). Hozzáteszem, amikor délután (nem tudom, hol) találkoztunk egy lánnyal, akit Roli ismer, és ő rákérdezett nincs-e ehhez a túrához késő, akkor még meggyőződésem volt, hogy annyire powerek vagyunk, hogy nem fog az kelleni. Mondjuk, kettőnk közül egyikünk tényleg anniyra power.

Szóval aranyéletem volt, és gyakorlatilag egész napra sikerült megszabadulnom a szokásos hülye parás alapgondolataimtól. Az erdő, meg a menés megtette hatását, és amikor néha mégis elkezdtem a fejemben a hülyeségeimet, akkor rásandítottam a mellettem haladó kizökkenthetetlen békés kis vigyorára és rögtön szét is pukkantak a butaságok, mint egy lufi. (Nyugi, nem bízza el magát, mert túl türelmetlen hozzá, hogy eddig elolvassa).

De nem csak emiatt lesz emlékezetes ez a túra, hanem persze a vége-agóniám miatt is. Ahogy említettem volt egy kis gyomorpara is, meg hát pár sebem itt-ott, illetve sötét volt, izzadt és büdös voltam és fáradt. A szokásos mantráimat mondtam, amiket gyerekkoromban már jól belevéstem az eszembe, csak más helyzetekben, és amiket azóta is sokszor hajtogatok ha ki kell tartanom (mostanában szerencsére főleg futás és túra közben). Végül nem hánytam, de egy kicsit sírtam, amikor fel kellett mászni még egy sziklára. Mondjuk végül nem kellett felmászni, mert Roli felhúzott, de akkoris. Ez a sírás egyébként nem a klasszikus – és méltán hírhedt - hisztim volt, az teljesen elmaradt, amin egyesek le is döbbentek később, amikor meséltem erről a napról. Roli nem, mert neki még nem volt ehhez szerencséje, de felkészítettem rá, így egy banánt egész nap érlelt a táskájában (mondtam, hogy a kaja segít ilyenkor), amit végül – azt hiszem az Ördögormon este 10-kor – “Itt az idő! Most beletömheted azt a banánt a számba!” felkiáltással udvariasan, úrinő módjára el is fogadtam. Áhh, semmi. Még volt annyi erőm persze, hogy megtiltsam, hogy ezt a beszámolójában megírja, és akkor leesett neki, hoyg mit is mondtam. Arról, hogy mennyi erőm volt, egyébként belevésődött egy kép a fejembe, szerintem életem végéig. Ez pedig az, amikor Roland diadalmasan vonul valahol, ahol fiatalok éppen iszogatnak, meg smárolva hemperegnek a fűben, én meg kelletlenül vonszolom magam mögötte fejlámpával a fejemen, “c”-be görnyedve, és néha (=folyamatosan) nyögök. Ezt így kívülről elképzeltem, és nevettem volna. De már nem.

Detti kijött értünk kocsival a Szépjuhásznéhoz, persze amikor beszálltunk, akkor pár percig azért örültem, de aztán sajna anniyra fájt a lábam, hogy elmúlt. Azért a klasszik másnapi eufória-érzésem megvolt, és reggelre a lábam sem fájt, szóval total megérte. Szerintem felkészültem a Kinizsire, és használni fogom a módszert, hogy akkor is futok, amikor azt hiszem, hogy már nem esne jól, mert ahogy a professzor mondta “igenis jót tesz a mozgásváltás”. Szerintem nem tudja, mennyire jófejség volt Tőle, hogy így vigyázott rám, és hogy total nem kell bocsánatot kérnie, amiért párszor picit eltévedtünk – ha már ilyenekre vállalkozom, akkor nincs “én vagyok a lány” kártya. Mondjuk mondtam is Neki.

Lényeg az, hogy nekem ne vegyél virágot meg bonbont. Vigyél el egy egésznapos túrára, aminek a végén már elsírom magam egy lépcső láttán, és boldoggá tettél. Mondjuk bonbont, vagy inkább sütit elfogadok.

Cica volt.

U.i.: Fotó nincs, mert továbbra sem fényképezkedik velem. Megint mondta.