Időpont: 2017.04.02

Táv: 42K

Szint: -

Helyszín: Ráckeve

Taknyolás: 0

Tömegfaktor: nem sok

Érzés: 7/10

Katica: nem jön az idáig

Hát ez nem ma volt, de jobb későn, mint soha. Így, hogy tudom, az idei április különösen bolondos volt, még viccesebb a dolog. A versenyt a hónap egyetlen olyan napján rendezték, amikor gatyarohasztó meleg volt. Ez kb. meg is határozta a futás nagyobb részét…

Reggel viszonylag emberi időben indulhattunk Dettivel és Szafival. Szafit letettük Ráckevén a telken és Apa gondjaira bíztuk (aki nyilván ezt így konkrétan a Világért sem mondaná ki, de imádta és óvó szemét reá vetette, míg mi mozgó önaszalógépet játszottunk).

A rajt a sétányról indult, ahol a piac szokott lenni, ez már önmagában kicsit mókás volt. Az elején egyébként sokmindent mulatságosnak találtam még - szokás szerint főleg magamat. A táj gyönyörű arrafelé (főleg, hogy ismerem, meg két héttel előtte azért be is futottam az első harmadát). Tömeg egyáltalán nem volt, az elején még együtt futott minden táv (10 és 21 is), de mivel viszonylag kevesen voltunk, és a 10-esek hamar visszafordultak, nem volt zavaró, utána pedig hamar szétszakadozott a mezőny.

Frissítőpontok indokolatlanul gyakran lettek volna… ha nem igényeltem volna tényleg 4-5 km-enként, hogy jól nyakon öntsenek hideg vízzel. Tudom, nem valami környezetbarát, de baromi hamar felforrt az agyvizem és nagyon szenvedtem a melegtől, ráadásul alig-alig volt árnyék. Valójában kicsit csoodálkoztam is a dolgon, hiszen a legnagyobb kánikulában is futok, és nem szokott ennyire rossz lenni. Talán megszokás kérdése (minden évben), talán pszichés tényező is volt benne…

A táv első fele oké volt, utána 20 és 30 között kínszenvedés. Nem tudok a saját tempómban menni, ha mással megyek. Akkor sem, ha azt mondja, hogy menjek úgy. Legalábbis, eddig még nem volt olyan ember, akivel ez sikerült volna. Lehet, hogy önző vagyok, meg öntörvényű, meg magamnak való, meg ilyesmi, de nem biztos, hogy ez a “probléma” ezekkel van összefüggésben. Talán csak arról van szó, hogy számomra a futás (már/még/most épp/ általában) nem arról szól, hogy boldogan szökdécselve cseverésszek a szeretteimmel, vagy ha mégis, akkor nem megy olyan jól. De ezt ekkor még nem tudtam és ostoroztam magam amiatt, amit éreztem, úgyhogy erről majd egy későbbi posztban.

Az utolsó 10-es már jobb volt, ráadásul a vége előtt 2 kilivel megláttuk Zsófit és Guillermot, Detti barátait, akik bringával (és hévvel) jöttek ki nekünk szurkolni Ráckevére - bizony. Ezen annyira meghatódtam, hogy majdnem elbőgtem magam. Persze lehet, hogy sírtam is, a sok izzadságtól hol látszott már az akkor…

A célbaérkezés után szerencsére megkaptam, amiért mentem. Nem, nem az érmet. Nagyon szép, meg köszi, de igazából ha nem adnának soha, az sem érdekelne. De az eksztatikus érzés, amiért “minden kurva meter megérte” – ahogyan azt Dettinek még a cél előtt pár száz méterrel odanyögtem – na az megvolt, és nagyon kellett.

Ez egy nagyon szép, kellemes hangulatú, jól szervezett, barátságos kis verseny, aki szeret maratont futni, próbálja ki!

Drogos. Fotó:Apuci Smink: dögmeleg Haj: én