Időpont: 2018.02.24 Egész.Álló.Nap.

Táv: 37K

Szint: 1890 igaz mátrai méter

Helyszín: Mátra

Taknyolás: megszámlálhatatlan

Tömegfaktor: közepes

Érzés: 6/10

Eltévedés: 0

Hó: csak az.

Nagyon ígéretesnek tűnt ez a túra: imádom a Mátrát (ki nem?), híresen jó a szervezés, nincs nagyon vészesen messze, és sok a résztvevő, tehát nehéz eltévedni (de azért ilyenkor sem lehetetlen, trust me).

Viszont a télből már rendkívüli módon elegem van, és főleg sok már a hóból. Engedtessék meg rinyálni. Októberben csodás volt Montenegróban. Novemberben nem sokat találkoztunk. Decemberben a Vulkántúrán imádtam, és még a Tortúrán is szép volt (szebb, mint a sár). Meg Karácsonyig egyébként is van létjogosultsága, a január meg még egyfajta levezetésnek elmegy. Na de a február már túlzás. Vagy csak nagyon fáradt vagyok, mert ugyanakkor meg tél van, ez a négy évszakos rendszer így működik, és nem szabad mindig a következő pillanatot/ évszakot várni, hogy az majd milyen jó lesz, mert hát akkor a mostani jóságok fel se tűnnek.

Meg a többi közhelyes nyugatiasra lebutított neobuddhista duma… Le a téllel!

Hajnalban indultunk. Ezt a mondatot többet nem fogom leírni, mert szinte mindig hajnalban indulunk. 20 perccel a 7 órai rajt előtt már nagy átöltözésben voltam – így, hogy nem egyedül mentem, sikerült a rajtintervallum elején elindulni. Rögtön egy laza, kellemes, csúszós lépcsősorral indítottunk, de körülnézve sejthető volt, hogy a legjobb még hátravan. Az első pár beetetős kilométer után el is kezdtünk mászni a Kékesre, de itt az ember még friss, és reménnyekkel teli: “talán majd később jobb lesz”.

Nem lett. A hó térdig-combközépig ért, két lábfej széles nyomvályúban lépkedtünk a már benn lévő lábnyomokban, és ha elvétettük, akkor rögtön elindult a lépő lábunk az egyik-, a felsőtestünk egy másik-, a talajon lévő pedig egy harmadik irányba. Az erőkifejtés mértéke talán még soha nem volt ilyen messze a haladás ütemétől – esetleg mikor gombóc alakú általános iskolásként próbáltam páros lábon ugrálni. Az előzés kizárólag hófürdővel kombinálva volt megoldható, ezért próbáltam elegánsan mindenkit elengedni, aki ment volna (= kecsesen ráfeküdtem a stabil hófalra a jobbomon, majd ugyanilyen sikkesen a balomon, miközben felváltva hörögtem/nyögtem, és amikor már éhes voltam morogtam is). Azt, hogy futni hogyan lehet ebben, egyelőre nem tudom, talán majd az évek meg a rutin. Ez az első végigtúrázott telem (tekintve, hogy tavaly tavsszal kezdtem el rendszeresen túrázni), így még talán van remény.

Ha egészen őszinte akarok lenni, az első 20 km-nek egyetlen nyomorult kis percét sem élveztem. Mondom, a tél már uncsi, a hó már uncsi, mivel haladni nem tudtam, a lábam elkezdett kihülni. Nem mintha ezek amúgy érdekelnének, de általában azért a haladás (illúziója) meg szokott nyugtatni. Biztos most is így lett volna. Ha lett volna rá lehetőség.

Maradék önbecsülésem viszonylag hamar a hó martalékává vált. Nem is akkor, amikor Stallonét megszégyenítő elánnal  ereszkedtem le a vízesésnél háttal, sűrű anyázások közepedte, hogy pont ott nincs már egy darab hó sem, ahol kéne. Hanem mondjuk amikor két catwalk között úgy dőltem be a pihe-puha fehérségbe, mint egy jól megtömött liszteszsák, vagy amikor a hóállag hatására megtapasztalhattam, milyen kemény sport is lehet ez a részegség, és milyen csodálatos szerv is a belső fül. ELtelt ugyan 4 nap, de továbbra sem tudom, hogy lehet a komplett baloldalam kék.

A pontőtök, akik mindeközben egyhelyben ácsorogtak abban a hidegben, melyben a forró tea 1 óra alatt megfagyott a közvetlenül a testemhez erősített kulacsomban, mindvégig kedvesek és segítőkészek voltak, és úgy pörögtek a teáskancsókkal, mintha mindig ezt csinálták volna. Mondjuk 20 fokban.

Laci olyan 20 km táján mondta, amikor éppen összefutottunk, hogy neki így talán ez most nem annyira, és hogy az átnevezés lehetőségével kacérkodik. Hát ilyen se volt, még, de igazat adtam neki. Mármint mindig igaza van, persze, főleg, hogy ezt olvassa is, de az átnevezés nem volt még soha.

Végül Sombokor után Lajosháza helyett szépen felmásztunk másodszor is a Kékesre, és akkor innentől már át is léptem a röhögő szakaszba. Gyakorlatilag minden marhaságon negyedórát kacarásztam, közben a lábujjaimat kezdtem szokatlanul ijesztő módon nem érezni, de már olyan kevés volt, meg egyszer volt 150 méter, ahol nem volt hó.

A túra egyik emblematikus pillanata volt, amikor egy közel 20 cm széles nyomvályúban megpróbáltam futni, melynek eredményeképpen úgy rúgtam bokán saját magam, hogy 10 perccel később megfagyott könnycseppjeimet ráztam le az arcomról, mert ekkorra a kesztyűmet már túl undorítónak éreztem ahhoz, hogy az arcomat érinntsem vele.

A Kékesről lefelé (másodszor) aztán teljesen megadtam magam, és ahol lehetett, önként leültem. Később kiderült, bárhol le lehet ülni, akár másfél percen belül háromszor is, miközben a mögüled érkező futók próbálnak nem nagyon kiröhögni, amikoor megállapítod, hogy nem tudnád már eldönteni, melyik a szánalmasabb: amikor haladni próbálsz, vagy amikor éppen fekszel.

Egyik sem. A legmegalázóbb ugyanis az, amikor a túra utolsó kilométerén úgy beleragadsz a sárba mindkét lábaddal, hogy egy másik embernek kell kihúznia. Na, az megalázó. És utána a jeges lépcső már diadalmenet.

Tudtátok, hogy a fagyási sérülés hasonlít az égési sebre? Én már tudom. A túra mérlegéhez tartozik, 2 lefagyott lábujjvég is, de már szépen gyógyul. Ha azt hiszitek emiatt igazán egészségtelen ez a sport, akkor talán azt már nem említeném, hogy reggeltől estig összesen 2 alkalommal látogattam meg a nemlétező bokrot, szóval a vesém legalább pihent. Nőként egyébként ez így télen alapból is egy álom, no de combig hóban meg aztán felülmúlhatatlan élmény. Pozitívum, hogy a 2 alkalomból csak egyszer kellett ráordítanom egy kedves és diszkrét túratársra, hogy "talán nem kéne bámulni" - ekkor vettem észre, hogy az út pont úgy kanyarodik, ahogy nekem nem praktikus, és az uriember a kedves neje hátsója helyett az enyémet szeretné megtekinteni.

Végül bekoppantam fél órával a szintidő vége előtt, és abszolút győzelemként értékelem mind az időeredményt, mind pedig a bölcs döntést, hogy én is leneveztem. Ez volt az első ilyen, de nem fogadom meg, hogy az utolsó, hiszen van még remény, hogy akár többször is sikerül megkülönböztetnem az őrültséget a merészségtől. Mellesleg 57-en biztosan éjfél után értem volna be, amit a srácok nyilván imádtak volna. Főleg, hogy a hajnali 2 is éjfél után van.

Nem írtam a címben a kötőjel után semmi vicceset. Nem azért, mert nem jutott eszembe ilyesmi, hanem mert semmi sem illik oda igazán. A hó este esett egy órát - pont, amikor az utolsó pár km-en már csak arra gondoltam, miért is mentünk itt ma egy nagyot így sokan, együtt - és az nagyon is odaillett.