Időpont: 2017.08.27. 09:00

Táv: 42K (végre megint)

Szint: volt vagy 95m

Helyszín: Jászberény, szeretem!

Taknyolás: 0

Tömegfaktor: lehetett volna, de jó volt a szervezés

Érzés: 8/10

Katica: igazán jöhetett volna.

Onnan tudod, hogy megszállotja vagy egy sportnak, hogy vasárnap hajnalban arra eszmélsz, hogy pakolod a cuccod és közben azon stresszelsz, hogy elég kényelmes lesz-e abban a néhány órában, amikor reményeid szerint ez lesz a legnagyobb bajod.

Jászberény nincs annyira közel, de már rettentően vártam ezt a futást. Hiányzott egy jó marathon a jó kánikulában. Szokásomhoz híven egy kellemes hátizsákos bemelegítéssel kezdtem a szokott otthon-Keleti távon, PB let, mert muszáj volt. Amikor végre felszálltam a vonatra, amire végállomásig vettem jegyet, mert nem volt idő kikeresni korábbi megállót, meg is írtam Apucinak, hogy végre kiszaladtam a 6:20-as gyorshoz, ahogyan azt gyerekkoromban annyiszor tanácsolta, de sajnos az eszem nem jött meg.

“OK, sok sikert!” Nehéz Apucit meglepnem.

Kicsit beszélgettem a kallerral, aki már akkor eléggé unottnak tűnt, de futni nem volt kedve. Mondta. Nyilván felmerült bennem a kérdés, hogy mi a szart keresek vasárnap hajnalban Nagykátán, de mivel 7 percem volt átszállni a buszra és előtte még keresni egy mosdót, nem igazán értem rá ezen filozófálgatni. A buszsofőr nagyon jó arc volt, benyomta a Despacitot a népnek, én meg nagyon nem éreztem a futókedvet, úgyhogy gyorsan megnéztem mindkét Ultra trailert meg az Eiolf-os karaktervideót – ez persze megtette hatását.

Jászberényben simán megtaláltam a sulit, ahol átöltözhettünk. Volt egy folyamatos szorongás-érzetem, hogy valami otthon hagytam, és hogy nem jó nadrágot tettem el, de az utóbbit mindig elhessegettem, mivel egy olyan fekete cuccom van, és azt pakoltam be, még ha nem is nézegettem sokat. A szorongás meg teljesen alap egy kezdő kényszeresnek (bár a hajvasaló használatáról már leszoktam, így 10 perccel kevesebbet kések mindenhonnan). De öltözés közben csak kiderült, hogy a gatyámat otthon hagytam, és “a nagyon nem szeretem, kétszer volt rajtam 5 kilire” futószoknyát pakoltam helyette a szokásos rövidnadrághoz. Kínos. Végül úgy ítéltem meg, hogy talán annyira már nem vagyok dagi, hogy összeérjen a combom, és megkockáztatom a sima rövidnadrágot. Meg hát, a jó vazelin mindig ott lapul egy nő táskájában. Vagy nem?

A rajtnál rengeteg ember gyűlt össze a Margit Szigeten. Igen, nekik is van, és víztorony is nőtt rajta, bár tény, hogy itt jóval hamarabb lefutok egy kört, mint itthon. A nagy pillanat előtt még bemondták, hogy itt van Lubics Szilvi, akinek a neve így végleg összeforrt számomra a sivatagi forrósággal. Egyébként óriási kedvencem, mert – bár nem vagyok az a ‘rajongó alkat’ (kivéve, ha saját magamról van szó) – nagyon kedvelem azokat az embereket, akiknek a történetében nagy szerepet kap mások inspirálása, motiválása.

De ez a klíma, ez nyugodtan Death Valleyben maradhatott volna. Állítólag csak 32 fok volt, de szerintem az aszfalton tűző napon bőven volt az több is. Sajna meg kellett tennem azt, amit egyébként nagyon nem szoktam: megálltam a pontokon. Fürödni. Mármint szó szerint, kancsókból fürdettek minket a segítők, akik rettenetesen jófejek voltak, hogy ott aszalódtak a napon a kedvünkért, és ráadásul még az ikszedik órában is kedvesen segítették örült tervünk véghezvitelét. A pálya egyébként nagyon tetszett, mert volt benne minden: aszfalt és fehér csík, amit a beteges monomániámmal egyszerűen imádok, és erdő-mező is, ahol meghálálta magát az utóbbi hónapok sok-sok terepezése. És még azt is szerettem, és fontos információ, hogy összesen 42 km hosszú volt. Vagyis 2X21.

Az a pillanat egyébként, amikor az első kör végén visszafutottunk a rajthoz, át a kapun és a pici szigeten egy kört mentünk valami elképesztően nagy erő-érzetet adott. Tudni illik, az ember a háta közepére nem kívánja, hogy ebben a hőségben futnia kelljen, és szíve szerint megállna, de én rettentően élveztem és itt még messze nem viselt meg sem a táv, sem a meleg. A második körben csak a maratonisták maradtak és itt már kezdett néhány emberből előtörni az…. nos… az ember. Tudták Önök például, hogy nincs motiválóbb egy kánikulában maratont futó férfi számára – amikor éppen belesétál a távba – mint egy mögötte sóhajtozva futó nő fejtetőtől bokáig pink-lila összállításban? Pedig így van. A sétálgatók rögtön futni kezdenek, a belassulók pedig úgy istenigazából nekiiramodnak és csak sűvítenek, csak hasítanak. Úgy max. 40 métert. Kivéve, aki férfi, és sportoló. Ő azt mondja, “bravo”. Na, nem mintha sokakat előztem volna, tartottam a szokott csiga tempómat a mezőny hátsó szakaszában.

Mellesleg mindenkinek bravo, aki ezt végignyomta, meg azoknak is, akik segítettek benne. De tényleg. Úgy 30 és 35 között valahol az erdő részt leszámítva, ahol azért futottam lassan, hogy ne kelljen visszamenni a tűző napra, végig imádtam ezt a futást. Teljesen fitt voltam, nem fáradtam el, féltávnál simán ordítottam a szembejövő Lubics Szilvinek két karomat az égbe emelve, hogy ő a legjobb, 30-nál a férfi mezőny 9-10ikjének, hogy ‘baszassa’, magamnak meg, csak halkan, úgy 32-nél, hogy “ez mekkora fless már” és, hogy “mi a szart keresel itt már megint?”. Felváltva.

"Női láb"

A célban – akárcsak féltávnál - úgy ordították a nevem, ahogy utoljára általános iskolában, amikor a tanárok megtudták, hogy futás helyett sétáltunk az uszoda háztömbje körül és becsöngettünk random házakhoz. A szenvedőben volt pár szék, ahol kellemesen remegve, dinnyét majszolgatva megvártam, míg a pulzusom az ötödére csökken, és közben beszélgettem pár emberrel. Volt egy srác, aki 10-ből tizedszer futott ezen a versenyen, és régebben még oda is bringázott jó messziről. Micsoda uncsi nyárspolgárnak érzem magam ilyenkor.

"Csókolom, én csak a drogomért jöttem"

Hazabuszozni már gyerekjáték volt, nyakamban a lábammal. Ez valami nagyon durva volt. A combomnak kutya baja. Szerintem jövőre is megyek.

Cica volt!