Időpont: 2017.09.16
Táv: 60K (majdnem 59)
Szint: pár dombocska
Helyszín: az imádott Velencei tó
Taknyolás: 0
Tömegfaktor: 0
Érzés: 7/10 (szervezés: 0, saját “belső” szervezés a fejemben: 14)
Katica: volt esze, és nem jött
Úgy készültem hónapok óta erre a versenyre, mintha legalábbis az első helyért járó porfogót terveztem volna elhozni. Odáig fajult a dolog, hogy még iramfutások beiktatására is vetemedtem (kétszer is!), mi több, még a pihenés nevű misztikus (nem)tevékenységgel is közelebbi ismeretséget szereztem előtte. Mondjuk az utóbbit sem vittem túlzásba. De komolyan, gerinctréning, funkcionális edzés, SMR henger, minden volt (és van), a cél érdekében, ami – számomra is nagy meglepetés, de – a gyorsabb futás mostanság.
Szóval Ádámmal hajnalban lementünk szépen Velencére kocsival. Noha a verseny borzalmas hírnek “örvend”, és tényleg úgy érkeztem oda, hogy ha ledobnának ejtőernyővel minden nélkül, akkor is körbefutnám kétszer azt a tavat, mégis sikerült minden várakozásomat alulmúlni szervezés tekintetében. Először is, kétszer kellett sorbaállni: egyszer a rajtszámért, egyszer a chipért, amit összesen egy, azaz EGY DARAB helyen csippantottak le a célban. Ami miért is volt vicces? Mert fenn volt ugyan egy hivatalos útvonal a weboldalon, de mondjuk akinek nincs kütyüje, és/vagy nem ismeri úgy a környéket, ahogy a hozzám hasonló őrültek, akiknek az az egyik kedvenc nyári szórakozásuk, hogy körbe-körbe rohangálnak a víz körül, azoknak megközelítő fogalmuk sem volt arról, hogy mégis mere kellene menni. Arról nem is beszélve, hogy 40-50, de van, akinél már 20 km után könnyen előfordul, hogy IQ-ja rohamosan csökkenni kezd, és nem igazán tud azon agyalni, mere is kell menni, amikor éppen az utolsó rókakoma előtti büfit próbálja lenyelni.
De ha azt gondolná a kedves olvasó, hogy a rémálom a dupla sor után a jelzések hiányával folytatódott, akkor ki kell, hogy ábrándítsam: a rajt ugyanis maga volt az idegsokk. Tuni illik, hosszú hónapok várakozása után, frissen és harcra készen felsorakozva, a beígért 8 órási rajt helyett 8:40-kor indultunk el. Mindezt megelőzte egy olyan ’autentikusnak tűnő’ bemelegítés, amit inkább nem minősítenék, de az biztos, hogy kb. úgy éreztem magam, mint anno, amikor belenéztem az első énekes tehetségkutatók egyikének válogatójába, és jómagam szégyelltem magam a versenyző helyett. Is. És ha mindez nem volna elég, sikerült a tömegrajtot is úgy megoldani, hogy a tudnivalók elmondása után (amit a beszélő körül álló 10 emberen kívül senki sem hallott), minekt, 0-asokat hívtak előre, hogy a 10K-s ‘spinttáv’-nak, meg az összes rövidebb távot futónak végig kelljen előznie a tartalékos brigádot. Nem is tudom… Sajnos itt nem csupán a gyakorlat, de talán a józan logika hiánya is fel-felvillanni látszadozott már.
Szerencsére vannak az életben olyan dolgok, amikben sohasem csalódom. Mondjuk most hirtelen csak a futás jut eszembe, és tényleg: abban nem volt hiba. Imádtam vagy gyűlöltem minden percét, ahogy kell. A tervek szerint okosan, de megtoltam az első kört – a vége felé már spórolva, majd a második körben beleadtam, ami maradt. Ez elég volt ahhoz, hogy mind a félmaratoni, mind a maratoni résztávnál egyéni csúcsot menjek (a habhenger meg a többi kínzási módszer számlájára írom). Ádám csak az első körben futott velem (Ő is nagyot ment), aztán a másodikban csak itt-ott találkoztunk, adott kaját meg inni, mert őszintén szólva nem bíztunk benne, hogy a frissítőpontok nem zárnak be a második körre, azt meg ugye senki nem szerette volna, ha éhes maradok. Az nem jó senkinek. Igazából a futásról, hogy milyen volt belülről nem tudok semmi újat mondani. A második kör megkezdésétől féltem, mert ha ott már kivagyok, pszichésen nagyon megterhelő, hogy még egy ugyanolyan etap van hátra. Szerencsére sima ügy volt, már ideje korán elkezdtem azzal viccelődni magamban, hogy ha áthaladok a kapun, akkor már csak egy kör, és be is jött. Oké, kicsit az is hozzáadott, hogy két srác, akik valamivel előttem értek be, és éppen a jól megérdemelt innivalójukat kortyolták, heves “hajrá!”-zásba kezdtekj, amikor leesett nekik, hogy én még mozgásban maradok egy darabig. A vége felé nehéz volt, de valahogy nem éreztem azt, hogy én ezt nem akarnám máskor is, sőt. Fal nem volt, de volt pár nagyobb lent és fent, illetve az utolsó kilómétereken 2-3 alkalommal betámasztottam, aztán észrevettem, hogy ez nem az a tevékenység, aminek most van itt az ideje, és alkalmaztam a teljesítménytúrázóktól tanult KET-et (Könyörtelen Előrehaladás Technikája), csak futva. Egyébként is mostanában sokat megy a fejemben az egyik kedvenc életfilozófiám: “keep moving forward”, mert eléggé mélypont van az utóbbi pár hétben – de erről majd egy következő posztban. Az utolsó kilómértereken, amikor már mentálisan kezdtem elérni azt a szintet, amiért az igazán hosszú távokat – többek között – szeretem, pont jött szembe egy kocogó lány (ekkor hozzám képest már sprinter volt kb.) és bemondott ő is egy olyan kedves és őszinte hajrát, hogy emelkedett érzelmi állapotomban szépen elpityeredtem magam, ami megnehezítette a levegővételt, mégis picit begyorsultam – köszi, és a jó a gatyád! Egyébként a bringások is jól viselték a jelenlétünket, a cél előtt nem sokkal két fiú gratulált is, miután már messziről hallottam, hogy azon tanakodnak, vajon ez a második köröm-e, én meg az akkori igen lelkes hangulatomban, odanyögtem, hogy “igggen, másdik”.
A célban sok-sok csalódott futó. Ezt tudom mondani. Gyakorlatilag mindenhonnan csak a negatív észrevételeket hallottam, amit maximálisan megértek, ráadásul kiderült az is, hogy a díjazás sem volt meg mindenkihnek, akinek ígérték… Igazából, én már azzal is elégedett lettem volna, ha legalább szemetesek vannak a pontokon. Jobban mondva valamivel utánuk kihelyezve, hogy ne kelljen megállni percekre azoknak a futóknak, akik - hogy úgy mondjam - nem kaksiznak oda, ahol esznek. (Sajnos jópáran de.)
Az van, hogy imádom ezt a helyet, nagyon szeretek tókört futni, de talán jövőre méágis ki kell hagynom ezt a built, mert a szervezés inkább elvesz, mint hozzáad.
