Milyen volt a szombatod? Csak mert én majdnem kinyírtam magam. Nem, ez nem költői/ írói túlzás, hanem a szomorú, ostoba és felelőtlen igazság

Úgy mentem ki Norvégiába, hogy a Preikestolen és az ominózus túra a Floyen és az Ulriken hegyek között alapvetés volt, ezeket leszámítva “ami jólesik” alapon terveztem működni, persze nem bántam volna, ha ezeket is élvezem. Nos, ez utóbbi tekintetében a siker 50%-os volt.

Előző nap volt egy kis atrocitás a hostelben, amit 3 feldühödött spanyol végül megoldott, de emiatt elég későn sikerült elaludnom, és későn is indultam. Ám itt 11-ig nem megy le a nap, meg amúgy is csak 15 km, de ha végig gyalog megyek fel a hegyre és le is, akkor is max 25. Valamiért senki nem akart velem jönni, mert mindenkinek sürgős városnézhetnékje volt. Én ezzel együtt a hosszú nappalra való tekintzettel lámpa nélkül, de táskámban a fólia takaróval, sima őszi futócuccban (0 vízhatlan ruhadarab) és teljes lelki nyugalommal indultam neki a napnak. Talán annyit tudnék felhozni mentségemre, hogy legalább a terepfutómban voltam (igen, vettem).

Namost én régebben tökre szerettem a Bear Grylls-t, de nem azért mert utána akartam volna valamit csinálni, hanem mert szexi és vicces a neve, és hát így inkább azért vele. Igazából, amíg a felsoroltak közül egyik sem sikerült, egészen jól megvoltam, de a törpök élete nem csak játék és mese.

Szóval a Floyenre egy kellemes, valóban well-marked, aszfaltozott, közvilágítással felszerelt út vezet, sok babakocsis anyukával, és jókedélyű, a lehető leg properebb helyen nordic walkingoló nyugdíjjassal. Amikor kaptattam felfelé, sokat fotóztam, hiszen ráérek, és amikor szemerkélni kezdett az eső cseppet sem zavartattam magam, hiszen ez Norvégia.

A hegytetőre felérve természetesen van egy kilátó-lépcső, souvenir shop, fagyizó, játszótér, szóval egy ilyen kis központ, egy bázis, ahonnan a Vidden ösvény is indul az Ulrikenre, pár kisebb, visszakanyarodó ösvénnyel, ill. még több aszfaltozott, de lagalábbis jól kitaposott úttal együtt. Ekkor még mindig szemerkélt az eső, de “ki tudja, talán minden nap fog, míg itt vagyok” alapon továbbra sem foglalkoztam vele különösebben. Elindultam abba az irányba, amerre a tábla mutatta, és egy darabig még az eddigi kiépített úton mentem, néha még le is kanyarodtam, mert nagyon szép helyeket lehetett ám látni.

Egy idő után a modern ifrasturtúrát kökorszak váltotta fel, és rátértem a jókis sziklás ösvényre. Addigra már volt némi köd, de nem találtam még olyan súlyosnak a helyzetet, bár elég szomorú és elgyötört emberek jöttek szembe. Főleg fiatal és életerős, sportos figurák, semmi botos néni, macinacis bácsi, de ennek miértjén persze nem gondolkodtam el. Csak mentem és mentem. És vártam, hogy majd jobb lesz.

De nem lett. A köd egyre sűrűsödött, a szél erősödött az eső pedig ekkorra már konkrétan ömlött. Az ösvényen a haladási irányt kis kőrakás-tornyok jelölték, mindegyikből egy egy 2 irányba mutató nyilat formázó tábla: Floyen <- -> Ulriken. Az a nagy helyzet, hogy mire rájöttem, hogy:

- a köd miatt sajnos nem látok egyik táblától a másikig, vagyis nem tudom, mere kell menni

- ömlik az eső, és nem is fogja abbahagyni

- nincs sehol egy lélek sem - az utolsó őrült és (valószínűleg éppen ezért) mosolygós hegyifutót 1,5 órája láttam

- baromi lassan haladok, mert a sziklák csúsznak, alig látom, hogy hová lépek

- és mivel nincs itt senki, ha kitötöm a bokám, akkor itt alszom

- a fülemben a folyamatos zúgás nem fog elmúlni, míg le nem érek, mert az a nagyon durva széltől van, ami elől párszor el is kellett bújnom sziklák mögé, akkorákat lökött a hegyháton

- a karom annyira fázik a csuromvizes (konkrétan egy medencébe is ugorhattam volna ilyen erővel) ruhában és a szélben, hogy ha lógatom, akkor nemsoká egyáltalán nem fogom tudni mozgatni

- a vállízületem tutira meg fog fázni (és valóban… utána 1 hétig fájt)

- ez az ösvény nem biztos, hogy mindig egyértelmű lesz, még ha látom is a jelölést

addigra már félúton voltam, és nem mertem visszafordulni. Igazából reménykedtem, hogy valami jobb jön. Nyilván a jobb ez esetben a következő lehetőségnél 1 méter múlva forduljon jobbra, majd melegedjen meg, és már várja a terepjáró limuzin a finom forró teával egy fedeles pohárban. Na, nem így volt. A következő lehetőség a bérmerre fordulásra (amennyiben nem akartam a bárányokkal aludni) az Ulrikenen volt.

Minek is fűzném tovább: az egész nyomorult délutánt és estét a hegyen töltöttem. Néhol térdig vízben, néhol kisebb felmászó mutatványokkal (mert a kerülőutat, ami biztos volt, nyilván a ködtől nem láttam) próbáltam haladni, és közben nagyon büszke voltam magamra, hogy hegyi- és helikoprtes mentést is tartalmazó utasbiztosítást kötöttem. Kb. 2 km-rel az Ulriken előtt totál eltűntek az oszlop alakú kőrakások, és a helyüket a buddhista stílusú “találj el az igazi önvalódhoz” cikkekhez csatolt kőrakások vették át, majd ezek is elfogytak és nagy oda nem illő szikákról kellett volna tudnom, hogy mere vánszorogjak. Namost én itt már bőven úgy voltam vele, hogy amúgy nagyon érdekel az önvalóm, de ha sosem találom meg, az sem érdekel, az Ulriken csúcsa viszont annál jobban. Volt egy jókis tavakkal körülölelt rész, ahol több, mint egy órát vesztegeltem, körbe-körbe haladva, keresve, hogy mere folytatódik az ösvény, mert hogy annak a well-marked útnak bizony nyoma sem volt. Aztán láttam egy nagyobb sziklát, és gondoltam “jé, ez pont úgy néz ki, mint ami 130 éve még nem volt itt, hát elindulok erre”. Bejött. Sajna a köd miatt nem láttam, hogy egy ház mellett álltam pár méterre, de nyugalomra semmi ok, mert egy jól lezért és üres kisház volt – gondolom a bárányok felvigyázójának. A ház után még egy darabig intuitive haladtam, aztán lettek megint táblák, de már csak régi, kopottak, amik korábban is voltak, keverve az újakkal, néhol tábla nélkül csak az oszlop. Kb. fél km-rel a csúcs előtt már voltak jól látható lábnyomok is, akkor azért kezdtem megnyugodni. Mondjuk nagyon nem izgattam magam, kivéve, amikor felfogtam, hogy túl vagyok a felén és itt nem lesz lefelé út, ill. amikor este 9-kor a egyedül, szétázva, szakadó esőben és süvöltő szélben a Norvég hegyekben fogalmam sem volt, hogy mere kell menni.

Az Ulrikenre érve megláttam, hogy egy étteremben a vidám túristák egy üvegfal mögött vígan falatoznak, és utáltam őket. Nem azért, mert nem hogy enni nem tudtam út közben, de igazából a szétfagyott ujjaim miatt mást sem, és így majdnem komolyan Bear Grylls-I mélységekbe jutottam a korábban elfogyasztott nagy mennyiségű teának köszönhetően, hanem főként azért, mert száraz volt a ruhájuk. Megláttam egy nőt, aki engem viszont, majd a döbbent arcra meredve ennyit mondtam: “ver iz dö szitiszenter”. Ő megmutatta mere, én meg mentem, de nem találtam, így felmenetem egy lépcsőn, és az iménti mondattal bekezdtem az ott ácsorgó és kezeit egy sátorponyva alatt melengető férfinek is. Ő mondta, hogy mehetek ilyen levonóval, vagy gyalog, én meg mondtam, hogy haggyon már, hát most jöttem végig a Vidden-en, naná, hogy gyalog megyek.

Tudom, mire gondolnak. És igazuk van.

Mondta a srác, hogy ők is arra mennek, és akkor az iménti nővel – aki továbbra is úgy nézett rám, mint ha legalábbis egy hegedülő kecskét látna – elijndultunk lefelé. Önszopatás mesterfokon. Egy, azaz egy darab korlát és óriási törmeléksziklák. Ez volt a gyalogút nagyobb része lefelé. Azt az anyázást, amit közvetlenül szerény személyemnek céloztam, miközben a kitört, kiszakadt (már ahol nem hiányzott) korláton a csuromvizes sziklákon bukdácsolva néhol meg-megpördültem, azt soha előtte még én sem néztem volna ki magamból. Ide mindenki felvonóval jár, kivéve a helyiek körül páran, akik kb. edzésnek használják ezt a terepet. Utána meg már csak egy olyan 6-8 emeletnyi lépcsősor van. Sebaj.

Útközben szembejött egy lány. Igen. Futócuccban, teljes chillben kaptatott felfelé fülében a fülessel, így nem hallotta, mikor megkérdeztem, hogy sokáig tart-e még ez a remek út. Aztán észrevett, jó megijedt és ismetelt kérdésemre mondta, hogy az van, hogy ha leérek az downtown. Kb. 4X elismételtem kétségbeesett kérdő hagsúllyal, hogy downton, illetve mondtam, hogy én a szitiszenterbe akarok menni, errő ő azt mondta, hogy igen downtown, és szálljak buszra.

Amennyiben eddig odafigyelt a kedves olvasó, ill. rendelkezik minimális mértékű józan logikával, bizonyára kitalálja, hogy nem szálltam buszra, hanem hazagyalogoltam. Egyébként ez már nem volt durva. 11-re otthon voltam. Amit imádok a norvégokban, hogy amikor már majdnem otthon voltam, és odamentem egy sráchoz, aki a buszmegállóban állt, hogy megkérdezzem, a felüóljárón át lehet-e menni gyalog, akkor ő azt válaszolta, hogy igen, nem azt, hogy menjek busszal, mert ömlik az eső.

Másnap egész délelőtt a ruháimat szárítottam egy hajszárítóval. Délután elmentem villamossal, hogy lefotózzak egy fatemplomot, aztán hazavillamosoztam.

És hogy mit tanultam a Vidden ösvényen?

• A biztosítás fontos dolog, ha egy gyakorló elmebeteg vagy. (Ez pipa, bár gyakorlati haszna kevés volt)
• Norvégia nem viccel.
• Ha túrázni akarsz, akkor ne mondj nemet, hanem menj szépen a 2 méteres fanatikus hollanddal másnap
• Ködben nem lehet látni semmit, a szép tájat sem. Menj haza.
• De ha olyan hülye vagy, hogy mész tovább, akkor legalább akkor fordult vissza, amikor már egy órája nem láttál egy lelket sem.
• Mindig tudja valaki, hogy hová kolbászolsz egyedül (ez is pipa).

Cica az nem volt. Nekik több eszük van.