Időpont: 2017.04.30 23:00 – 2017.05.01 12:15

Táv: 72K

Szint: 2200

Helyszín: Esztergom-Budaörs

Taknyolás: 1

Tömegfaktor: zéró

Érzés: 9/10

Katica: max az eredeti állat, de nem láttam

Jaj, nagyon rossz kedvem volt. Igazából totál más terveim voltak a hosszú hétvégére, fiókomban egy jeggyel az Ultrára, amit úgy vártam, mint a messiást, de aztán hirtelen ötlettől vezérelve mégis impulzus-regeltem erre a túrára, amivel egyébként már korábban is szemeztem. Mások csokit vesznek így első felindulásból vagy rágót, esetleg rendelnek valami szart a netről, hogy aztán legyen min meglepődni, én meg benevezek valamire – pihenés helyett. Néha amúgy felsejlik előttem a kép, ahogy frissen manikűrözött kézzel komótosan lapozgatom a ruhákat valami butikban, jól megtapogatva a kelméket és közben sűrűn pislogok, meg felszegett fejjel hümmögök, majd pár órával később nagy logózott papírzacskókkal tipegek hazafelé az ízlésesen kivilágított széles utcán. Sajna azonban egyelőre 1 óra a PBm vásárlásban, így maradnak a km-ek a lelkemben tátongó űr kitöltésére. Bár a körmöm az mondjuk szép.

De túljutva a lamentáláson, hogy mekkora hülye vagyok, azért az is tény, hogy a Kinizsire készülni kell. Nekem legalábbis biztos, tekintve, hogy nem vagyok az a típus, akinek elég, ha "fejben edz".

Namost ugye a kilométerek száma ilyen esetekben a kisebbik probléma, ha tekintetbe vesszük a tájékozódási képességeimet, de a sárga szó önmagában biztatónak tűnt, “ezt az egy színt csak felismerem” alapon. (Nos, nem.)

Roli szólt előző nap, hogy hirdetnek fuvart a túra rajtjához, így becsatlakoztam és este fél11-re már ott is voltunk. A kocsiban kb. alig szólaltam meg, mert kicsit álmos voltam… Nekem ez már alvásidő, viszont délután egy percet sem tudtam aludni az izgatottság miatt (helyette romantikus filmeket bámultam és cicasimogatási kötelezettségemnek tettem eleget).

Még soha nem mentem az erdőben egyedül éjszaka, meg még soha nem mentem ennyit, és nem szoktam kihagyni az alvást sem, az Ultrát meg pláne nem akartam kihagyni (ha már nem adtam el addig a jegyem). A rajtnál már elkezdtem alkotni, amikor is a pecsételős papírt (aminek biztos van valami szakneve) meg az itinert szépen elpakoltam a táskába, amit leadtam a célba való átszállításhoz. Ezen kívül fogalmam sem volt, hogyan kell felvenni a fejlámpát. Szerencsére kis segítséggel (megcsinálták helyettem…) csodás 20-as évekbeli stílusban nyomtam az éjszaka folyamán. Amúgy nagyon jó kis fejlámpa (köszi Ádám), főleg, ha az ember nem fordítva veszi fel és az eget világítja vele.

Este 11-től lehetett rajtolni, kb. egy percet sem bírtam volna várni már az izgatottságtól, ami többek között folyamatos össze-vissza csacsogásban is megnyilvánult. Őszintén szólva egyáltalán nem gondoltam, hogy együtt megyünk majd, és mondtam is Rolinak, hogy egy darabig követem, aztán nyugodtan hagyjon ott (és komolyan is gondoltam). Úgy voltam vele, hogy Ő azért sokkal-sokkal gyorsabb és ügyesebb nálam, meg hát ki az a hülye, aki velem akar tölteni ennyi időt, ráadásul menés közben. :D De nem hagyott, ami nekem nagyon-nagyon jó volt több szempontból is. Pl. nem tévedtem el, amire egyébként simán lett volna alkalom, tekintve, hogy nem egyszer bandukoltam szépen tovább, amikor Ő kedvesen megjegyezte: “Sárga.” s közben lekanyarodott... Ezen kívül elég jófej ahhoz, hogy egy egész napig elviseljem, jah nem, azt akartam írni, hogy elviseljen. Egy hős. Mondjuk nem hisztiztem, csak morogtam, de azt is próbáltam viccesen. Ami fura volt, hogy próbált hozzám alkalmazkodni. Ezt én egyáltalán nem tudom hová tenni, mert általában én próbálok másokhoz alkalmazkodni az élet legtöbb területén (“jaj, csak nehogy zavarjam”, “biztos ezt akarja”, “tuti megharagszik, ha”, stb.), és ezért egyfolytában azt éreztem, hogy jaj most mit csináljak, hogy neki ne legyen rossz, amikor hozzám alkalmazkodik. Jó, ez így leírva vicces, de … jó, ez vicces.

Szóval ez az éjszakai menetelés nem volt olyan durva, mint amire számítottam. Így, hogy nem egyedül mentem, nem rettegtem az eltévedéstől meg semmitől sem, és total biztonságban éreztem magam, igazából még mókás is volt. Nem mondom, hogy életem legjobb éjszakája, de benne van a top10-ben. (Akit ezzel megsérthetnék, úgysem olvassa el ezt idáig - haha.) Nagyon-nagyon jó volt a napfelkeltében menni és reggel még teljesen jól éreztem magam a kimaradt alvás ellenére. Még a lekváros kenyeret is a lekváros felével felfelé ejtettem le!

Roli nagyon gyorsan tud menni, nekem az Ő járása kb. a futás és a leggyorsabb gyaloglási tempóm határán van (a nézésére most nincs idő kitérni), így elég fárasztó, de hát nincs is ennél nagyobb öröm egy mazochistának, mondjuk ha nem szeretnék ennyire szenvedni, akkor is megérte volna vele menni. 50-ig egyébként hangulatilag és fizikailag is egész jó voltam, utána “feltűnően csendes lettem”. Nem tagadom, hogy elfáradtam - agyban és izomilag is - amit részben a nemalvásnak, részben annak tudok be, hogy ez a túra egy “mesterhármas” harmadik darabja volt a Gerecse50 és a Bazilika40 után, (hetente), amiken egyébként sokkal-sokkal többet futottam. Szerencsére mind a túra első kétharmadában, amikor a sok hülyeségemmel elszórakoztattam magunkat, mind pedig a végén, amikor csendben csilleltem, jól éreztem magam, csak másképpen. Végül még így is az utolsó 10-et némi szenvedéssel toltam le. Sőt, Budaörsön már volt egy lejtő, ahol majdnem sírtam, de amikor észrevettem, hogy mindjárt sírok, gyorsan elkezdtem röhögni, így röhögögörcs lett belőle. Roli persze mindig megvárt és biztatott, meg próbált szóval tartan és nevetni az egyre rosszabb vicceimen. Ez a terep kérdés egyébként a végére érdekessé vált, ugyanis a legkevésbé kellemetlen az enyhe emelkedő lett, a sík elviselhetően kellemetlennek hatott, a lejtők viszont gyötrelmesek voltak.

A célban Rolinak adtam a kajámat, mert simán megérdemelte. Kicsit felfrissítettem magam, még a pólómat is átvettem, de nem annyia segített már, a buszmegállóban elég nyűgös voltam. Az Ultrára simán odaértem, és természetesen odavoltam tőle, de azért majd megnézem még egyszer józanul is.

Összességében nagyon-nagyon megérte ez az újabb hirtelen döntés. Ami kicsit csalódás volt, hogy a végén nem éreztem a szokásos eufóriát, amit pl. a Gerecsén nagyon-nagyon. De ilyen is kell. :)

Cica volt.

U.i.: kép nincs, mert Roli elvből nem fotózkodik velem. Mondta!