Álljon itt tanulságul első futós írásom az első maratonomról, hogy ne felejtsem el, honnan jöttem, mint Jenny a blokkból. Döbbenet, de a lelkesedés azóta is töretlen.

Ott voltam, lefutottam. Tényleg megváltozott az életem. Nem tudok különleges izgalmakról, spirituálisan jelentős momentumokról mesélni, emelkedett pillanatokról beszámolni, sem pedig mélypontokról, egyszerűen csak futottam. Az utolsó 5 km igazán nehéz volt - szerencsére a biztatásával, sőt a puszta jelenlétével sokat segített egy barátom, hogy ne legyen még nehezebb - összességében mégsem éreztem katarzist az első maratonom után. De az ide vezető út, nos, az tele volt szédítő magasságokkal és kegyetlen mélységekkel, azokról szívesen mesélek.

Én nem vagyok az a „sima” lány, inkább az a „küzdős típus”. Volt egy elég hosszú időszak az életemben, ami nem éppen a szeretetről és a támogató környezetről szólt, és később is mindenért szerettem magam megküzdeni. A sport mindig is része volt az életemnek, bár tény hogy ezzel együtt voltam kórosan elhízott, kórosan sovány, és dohányoztam is kerek egy évtizedet, s  természetesen mindennek megvolt az elég kemény lelki háttere. De ezek már régen voltak, és nem egy kanapén fekszem, szóval lényeg, hogy az utóbbi évek már sportosan és egyre tudatosabban teltek. A húszas éveim második felére kialakítottam egy olyan életet magamnak, amit mindig is szerettem volna – legalábbis akkor ezt gondoltam – és boldog mosollyal kikacsintgatva hajtottam a hétköznapok mókuskerekét. Aztán valahogy a tavaly nyár nem úgy alakult, ahogyan elképzeltem. Egy elég jelentős magánéleti változásnak köszönhetően – amikor is szakítottunk a barátommal, ami utólag visszagondolva persze helyes döntés volt – felborult az ideálisnak hitt világom rendje. Rendben, őszinte leszek. Valójában soha nem gondoltam ideálisnak, a lelkem mélyén tudtam, hogy sok szempontból nem ez a helyes út, és rengeteg dolgot rendbe kellene tennem fejben, de semmi sem késztetett rá, hogy kilépjek a komfortzónámból.

Az ősz természetesen mély önsajnálattal telt, s közben bekúszott a tudatomba egy újabb dolog, amin lehetett szorongani: nemsoká 30 leszek, ennyi volt, innen már csak lefelé van. (Ekkor még csak nem is a 30. születésnapom következett…) Egy nap megkérdezte egy kolléganőm, Anna, hogy megyek-e hétvégén futni valamelyik SPAR futásra. Az arckifejezésemet látva kissé bizonytalanul tette hozzá, hogy Ő csak azért gondolta, hogy talán találkozunk, mert én olyan sportos vagyok. Felvilágosítottam a tényállásról: 1 métert sem futok, sem hétvégén, sem soha, még gyalogolni sem igazán szoktam, mivel mindenhová kerékpárral megyek, még a sarki boltba is, akkor is, ha tovább tart lakatolni, mint odasétálni. És valóban, abban a pillanatban még úgy volt, hogy én akkor sem teszek egy futólépést sem, ha egy felbecsülhetetlen értékű antik kínai váza tőlem két lépésre zuhanni kezd, vagy valaki más – tehát illetéktelen személy - keze nyúl az utolsó csokis sütiért. De valahogy – talán a még bennem motoszkáló fájdalom, vagy az „életem alkonya” felett érzett félelem miatt délutánra revidiáltam az álláspontom, és kezdett egyre mókásabbnak tűnni a fejemben rajzfilm formátumban megjelenő mozgókép, ahogy a csámpás lábaimmal futómozgást imitálva próbálom elhagyni a startvonalat, míg a többiek valahol 2700 méterrel arrébb a pet palackos kukát keresik a jól megérdemelt frissítőjük elfogyasztása után.

Úgy tűnik, a hirtelen döntések embere vagyok. Egyszer egy ebéd utáni cigaretta elnyomását követően véletlenül eldöntöttem, hogy ez volt az utolsó, nem sokkal később pedig egy reggel arra ébredetem, hogy gyerekkorom óta tartó vegetarianizmus után hirtelen vegán lettem. Délután mondtam Annának, hogy elég bosszantó egy helyzet, de akkor vasárnap találkozunk. Már előre nevettem. Ez aztán szórakoztató lesz. Az ominózus vasárnap reggel sütöttem egy tortát apukám szülinapjára, aztán elindultam a Városliget felé. A mai napig nem felejtettem el azt a pillanatot, amikor tekerek az Andrássyn és nem értem, hogy lehetek libabőrös, és hogy került a gombóc a torkomba, amikor kifejezetten utálom a futást. Sokan voltak és elég boldognak tűntek. Megmagyarázhatatlan, de érezni lehetett, hogy itt valami nagy dolog van készülően, és valahogy annyira menő volt az egész, hogy szinte fájt, hogy én ennek nem vagyok része. Hát igen, az életben időzítés a legfontosabb. Kissé már lehajtott fejjel szépen megkerültem a maratoni mezőnyt és a ligetben lefutottam azt a számomra immár szinte szégyenteljes 2700 métert. Gondolom, nem okozok nagy meglepetést: „elvesztem”.

A hirtelen döntések embere egy fantasztikus és magával ragadó pillanat átélése és egy ezt követő szégyenletesen rövid táv egészen baráti idő alatt történő lefutása után 2 teljes hónapig fontolgatta, hogy talán lehetne ebből még valami többet is kihozni. Decemberben elmentem egy jótékonysági futásra, ahol már 5 teljes km-t sikerült teljesítenem, majd 3 napig erősen koncentrálnom, hogy senki ne vegye észre, hogy csak karizom rásegítésével tudok felállni a székből. Aztán csak megszületett az elhatározás: jövőre én is ott leszek.

Nem igazán hiszek ezekben a „mondjuk el mindenkinek, hogy fogyókúrázunk, mert akkor igaz lesz” típusú hozzáállásokban, mert a szenvedést úgysem lehet megúszni, ha az ember eredményt akar, de azért elég sok embernek elmondtam, mit vettem a fejembe, hátha tudnak benne segíteni, támogatni -  ami egyébként így is lett a közel 1 év során. (Anna a hír hallatára - amit vélhetően azzal a jellegzetes,  teljesen eszelős arckifejezésemmel vezettem elő neki is, mint mindenki másnak - csak ennyit mondott: „szörnyet teremtettem”.) Emellett természetesen annyi kezdő futóknak szóló információt gyűjtöttem, amennyit csak tudtam, és persze a biztonság kedvéért futottam is. Elég sokat. Néha nagyon akartam, élveztem, hogy élek, hogy tudok futni, és mindent szépnek láttam, ha pedig átszaladt előttem egy mókus, éreztem, hogy milyen szerencsés is vagyok. Néha pedig elmondhatatlanul gyűlöltem és a pokolra kívántam az egészet, hogy ott szenvedek, amikor mások pihennek és jól érzik magukat. De ez a része kit érdekel? Kit érdekel mennyit és mikor futottam, amikor olyan távlatok nyíltak meg előttem, amiknek előtte a létezéséről sem volt fogalmam? Amikor rengeteg magányos kilométer alatt a tudatom legmélyéig kerültek a helyükre olyan dolgok, és oldódtak meg olyan problémáim, amikről azt gondoltam, életem végéig kísérteni fognak. Amikor a sok hajnali kelés és késő esti nekiindulás után a kiegyensúlyozott és harmonikus időszakaim messze a „rossz napjaim” fölé kerekedtek, és a hétköznapjaimban a „probléma” szó határa egészen máshová került a korábbiakhoz képest. Természetesen még sorolhatnám mindezt, hogy hogyan dolgoztam fel 1-2, rég az agyam leghátsó zugaiban elrejtett traumát úgy, hogy nem is tudtam, hogy még nyomasztanak, vagy hogy hogyan nyertem új energiát az előttem álló naphoz egy-egy reggelen, amikor a Margithídon hazafelé az égen annyira jól néztek ki a felhők, hogy megtiszteltetésnek éreztem, hogy itt lehetek. De nem teszem, mert ezt mindenkinek magának érdemes megtapasztalnia, amíg itt van. Nem tudom, hogy a futás az egyetlen vagy legjobb módja-e a fent felsoroltak elérésének, minden esetre én folytatom, míg jobb ajánlatot nem kapok. Kívánok mindenkinek mielőbbi hirtelen döntést, mert nagyon úgy fest, hogy nem azért vagyunk itt, hogy mindig minden könnyű legyen. Ki tudja? Talán minden megváltozik, ahogy számomra is - az első maratonom előtt egy évvel.