A világ leghosszabb napjai, r-rel.
2017. december 10. írta: Nemkönnyűeset

A világ leghosszabb napjai, r-rel.

Az élet maga a polkol. Neked talán nem, kedves olvasó, de hidd el, sokunknak az. Ha nem is minden nap, ha nem is egész nap, de időről-időre azon kapjuk magunkat, amiben vagyunk, az maga a kín. Soha, de soha nem tudhatod meg, mi lakik egy ember lelkében. Talán együtt élsz vele, talán ő maga hozott a világra, talán te magad hoztad a világra, vagy együtt nőtettek fel. És azt hiszed, ismered. De valójában nem. Az igazi, mély, belső lényegünket még mi magunk sem ismerjük igazán, és őszintén, maximálisan megértem, hogy sokan nem is akarják. Sokszor irigylem azokat, akik inkább vásárolnak, isznak, vagy más drogokat vesznek magukhoz, eszelősen pénzt termelnek, vagy csak simán másokkal szemétkednek. Én mondjuk csak futni szoktam.

Ezekre olyankor gondolok legtöbbet, amikor nem alszom. Néha hetekig tart. Lefekszem időben, ahogy szoktam, könnyen álomba szenderülök, aztán hajnalban – a 3-4 óra közötti sávban legtöbbször - felébredek. Jobb esetben. Általában inkább felriadok. A kettő közötti időben tudatom-tudatalattim összes undorító és félelmetes és iszonyatos szörnye életre kel, és amikor már olyan hatalmassá nő az iszonyat, hogy nekem nem is marad hely az álmomban, akkor arra eszmélek, hogy el kell foglalnom magam ébren. Nem tudom elég érzékletesen leírni, hogy milyen az, amikor az álomban átélt fájdalomból felocsúdva a valódi életeddel szembesülsz, és rájössz, hogy valójában a kettő nem is áll olyan távol egymástól. Nincsenek véletlenek. Tudom, sokan ilyenkor örülnek a társaságnak, és teljesen meg is értem. Mostanra megtanultam, hogy akárhányan is vesznek körül, ebben mindig egyedül leszek. Az első pár nap általában nehéz, mert fáradt vagyok, de aztán megadom magam és egyszer csak ott tartok reggel fél 9-kor az irodában a “helyemen” ülve, hogy már kitakarítottam, főztem, mostam, futottam tizenpár kilómértert, és kezdődik a nap. Nem vagyok fáradt.

De sokmindent észreveszek. Nem tudom, hogy mi lehet a magyarázata, talán lelassulok, talán csak az agyam más területei aktivizálódnak, de olyan dolgokat látok, amik egyébként elkerülik a figyelmemet. Az emberek motivációit például. Meg a sajátjaimat. Talán mégis fáradt vagyok, legalábbis lelkileg, és ezért nem dolgozom annyira kitartóan azért, hogy elfedjem azt, amit nem szeretnék látni. Azt az elképesztő lelki nyomort, ami a sajátom, ami én magam vagyok, az a rengeteg szar, amit a puttonyomban cipelek, és ami szinte soha nem engedi, hogy egy kicsit pihenjek. Kivéve, amikor futok. Ilyen volt a maraton után, amikor lefeküdtem a fűbe, vagy amikor Ádámmal felmentünk a HHH-ra egy hete, és felértünk egy kitett részre a hegyoldalba, ahol azt éreztem, hogy a magasba kell emelnem a kezem. És az jó volt. És utazáskor is, amikor a Preikestolenhez másztam fel. Gondolom a dopamin, az endorfin, az adrenalin meg a szterotonin megteszi hatását, meg nyilván a tény is, hogy tényleg, igazán semmi más feladat nincs, csak eljutni A-ból B-be.

received_10204573483695219.jpeg

Nagyon sokat akarok én. Azért a sok csalódás, mert folyton azt várom, hogy az emberek megértsék, mi ez. Hogy milyen úgy élni, hogy egy kurvanagy hendikepet okoz már maga az agyműködésed, és baromi nagy erőfeszítésedbe kerül - nem, nem a boldogság, hanem – a normális szintre hoznod magad, és elképzelhetetlen, gyakorlatilag csodával határos erőfesztésre van szüség ahhoz, hogy tényleg, igazán jól érezd magad. Ezt konstans megtartani meg, hát… ahhoz újra kell születni. De ne gondoljátok, hogy ez baj. Alapvetően mindenkinek élete végéig küzdeni és tanulni kell, de vannak szintek. És néha baromi nehéz elfogadni a sorsod, és nem gyűlölni mindenki mást, aki szerencsésebb lapokat kapott nálad. Mert persze, mindenkinek a saját terhe a legnehezebb, de hát, jah, szóval… csak magamat tudom ismételni: azért vannak szintek. Nem igazán szeretem már azt sem elárulni, hogy ezért olyan a fejem, amilyen, mert nem tudok aludni, mert akkor az emberek megkérdezik, hogy miért. És én általában tök hülye vagyok, és elsőre az igazat akarom válaszolni “lelki nyomi vagyok, és most éppen marhára meg kell dolgoznom egy megjátszott mosolyért is”. A barátaim is megkérdezik, és ilyenkor komolyan meglepődöm. Mert azt hiszem, hogy ők már megértették, hogy olyan ez, mint egy baromi nagy anyajegy az arcodon. Le lehet alapozózni, de az lekopik a nap végére, és ott marad mindig, akkor is ha nem látod, vagy mások nem látják. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy megtanulsz vele együtt élni, büszkén viselni, valamiféle bizarr szexepilt csinálni belőle, mert különben – nem is olyan soká – már Te leszel az anyajegyen.

De azért kedves tőlük, hogy ilyen értelemben normálisnak tekintenek. Nem is baj, ha nem az jut eszükbe minden alkalommal, amikor rám néznek: “Jé, a nő, akit gyerekkorában boxzsáknak használtak napi szinten, és jó mélyen elültették a magot, alaposan megtanították, minden nap elmondták neki, hogy szemétre való, és semmit sem ér. Nahát, az ember, akinek az emberi kapcsolatokhoz való hozzáálása is híven tükrözi, hogy az élete legmeghatározóbb részében több ütés érte, mint ölelés - attól, akire istenként tekintett, és akire maximálisan rá volt utalva.” Ugyan kérem, én egy kemény csaj vagyok.

De ne gondoljátok, hogy ez az egész egy panasz, és azt sem, hogy segítenetek kell. Nyilván az tök jó lenne, ha tudnék aludni, de egyébként ura vagyok a helyzetnek, és a megfelelő helyen is időben segítséget is kapok. Csak vannak olyan időszakok, amikor több a lelki meló, de szerencsére utána nagyot lehet betakarítani. Ettől még az élet megy tovább, vannak vicces dolgok, amiket általában nem én sütök el, én csak a szokásos szóvicceimet nyomom. Azok nem viccesek. Csak nekem.

Meg kicsit el is szomorodtam a minap. Sok blogot olvasok futás témában, mert így is rengeteget lehet tanulni. Az egyiken az volt a téma a héten, hogy ne akarj x időn belül y távot futni, mert veszélyes, és az eredmény sem lesz jó. Nem is az a lényeg, hogy hány év, meg hány km, hanem maga a megközelítés. Először arra gondoltam, hogy “ezt nem hiszem el, már megint elrontottam valamit.” Aztán visszagondoltam, és megértettem, hogy nekem kevesebb, mint egy év után (de ez csak futás, úszóként kezdtem és egész életemben sportoltam) lefutni egy maratoni távot életmentőnek bizonyult. Nem a becsvágy hajtott. Totál leszarom az érmeket, csak azért veszem el őket, mert olyan lelkesen akasztják mindig a nyakamba (aztán egy dobozban landolnak, ami nem valami zero waste dolog). A becsvágy nálam nem nagy hangsúllyal játszik, ha olvassátok, amiket írok, akkor gondolom ez egyértelmű – nem az a lényeg, hogy “ezt vagy azt is megcsináltam, mert meg meg tudom”, hanem ami közben történik. Mert igazából a napjaim nagy része azzal telik, hogy mit nem “tudok meg”, és a futás felé is ez hajtott. Leginkább tényleg csak a drog miatt csinálom, meg mert az összes pszichológust kielemeztem eddig, futás közben viszont magamat tudom ízekre szedni. Aztán rájöttem, hogy tényleg elrontottam, mert nem voltam türelmes. És itt a kulcsa a problémának. A cetlin az, amit anno az esti DigitalDetox túrán felírtam magamnak, mint fő problémát. Egyik hajnalban megtaláltam véletlenül. Ez nyomaszt. Álmomban is.

dsc_0319.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://nemkonnyueset.blog.hu/api/trackback/id/tr7313470751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.