Iszinik – “Mert Te mindent fordítva csinálsz”
2017. november 21. írta: Nemkönnyűeset

Iszinik – “Mert Te mindent fordítva csinálsz”

Időpont: 2017.11.18.

Táv: 101

Szint: 3000+

Helyszín: Szárligetről Csillaghegyre

Taknyolás: attól függ mennyi botladozást lehet beváltani

Tömegfaktor: csak a vonaton, meg az első 500 m-en

Érzés: 10/10

 

Tudom, hogy hihetelen a 10 pont egy százason, de van ilyen. Még nekem is van, és ez volt a túra egyik legnagyob tanulsága.

 

Nagy hezitálást követően ugrottam bele ebbe az újabb őrültségnek tűnő… őőő … őrültségbe. Az eddig mindig sziklaszilárdan jelenlévő elhatározás hiánya alapvetően két okra vezethető vissza. Egyrész kb. egy hónapja vissza-visszatérő láz-füldugulás-rossz közérzet kombinációval küzdöttem. Másrészt, basszus, nincs kedvem szakadó esőben és/vagy mínusz kétszáz fokban 100 km-t gyalogolni. Vessetek a mókusok elé, de ez van. Azt, hogy – ahogyan végül is ez alkalommal is történt – csúszós-nyálkás sárban kell felfelé mászni úgy, hogy kb. csak karból tudom magam felfelé tolni a botommal, mert a lábam alig talál szilárd fogást, még el tudom viselni pszichésen. De mondjuk a fázást és ázást egész nap (és éjjel) nem. Vagyis el tudnám, de nem akarom. A korai sötétedés az annyira nem érdekel.

Kihagytam hát az előnevezést és vadul lestem az időjárás előrejelzést, naponta ötször. Az Intersporttal meg egy előző heti Otthon – Fenyőgyöngye - 10 km a közelben – Fenyőgyöngye – Otthon kombinációval szinten tartottam azért magam a Piros85 után. A betegségérzetem éppen leáldozóban volt, és a túra előtti napon mínuszt nem, de esőt sem sokat jósoltak, így hát szombat hajnalban azon kaptam magam, hogy jó szokásomhoz híven rohanok a Keleti felé a metróhoz, hogy ne késsem le a Déliből 6:20kor induló vonatot, amin lehetett nevezni. Kellemes minden egyes esemény előtt ezer kiló cuccal tleaggatva így melegíteni.

A metrót persze nem értem el, csak azt, ami 2 perccel a vonat indulása előtt ért a délibe. (Ha ott merném hagyni a bringámat egész napra, akkor azzal mennék, de így nem éri meg az egész napos parázás miatt). A metrón rendelkezésemre álló 16 percet MÁV e-ticket vásárlással töltöttem, hogy teljes 2 perc álljon rendelkzésemre a pályaudvaron felugrani a vonatra. Nem mennék bele a részletekbe, de jelenleg nagyobb teljesítménynek tartom, hogy a MÁV online rendszerén keresztül sikerült jegyet vennem, mint azt, hogy letoltam 100 kilit. És majdnem annyi ideig is tartott. De legalább a vonatot könnyű volt megismerni, csak követni kellett a többi túrabottal rohanó embert… És akkor ezen a ponton meg is kezdem a szervezők teljesen megalapozott ajnározását. A vonaton lehet nevezni. Egyszerű, praktikus, mindenkinek jó. Kevesebb sorban álló ember a rajtban: időben indulás (tömegrajt volt kiírva 0730-ra és 0735-kor indultunk végül).

Aki nem tudná (talán a 3 olvasómból ketten), az Iszinik a klasszikus Kinizsi útvonalát követi visszafelé, tehát Szárligetről kell hazasétálni szépen Csillaghegyre. (És akik sokat túráznak, vagy legalább nálam többet, most tuti hosszas fejtegetésbe tudnának kezdeni arról, hogy melyik évben mi hogy változott, meg hogy mi a klasszikus, de szerencsére ez egy blog, és nincs azonnali visszacsatolási lehetőség).  Ami kicsit kellemetlen, hogy a túra első felében csak a szint egyharmadán esik túl a delikvens, ám nem kell aggódni: Mogyorósbánya után nem sokkal már vár szeretettel a Nagy-Gete, hogy a táv kétharmadára behozhassuk a szintbeli lemaradást.

De ne szaladjunk ennyire előre. Mint amennyire mi Attilával előre szaladtunk az elején. Mert hogy “már megint ott volt”. Az első aszfaltos részt, meg még utána egy kicsit így együtt kocogtuk végig. Tudom, hogy “jaj de nehéz lesz később”, meg “spóroljunk az erőnkkel” meg stb. de nekem igenis jólesik kocogni már az elején is, és semmit nem vesz el ez a későbbi teljesítményemtől. Már egész gyorsan gyaloglok egyébként, de még mindig nem tartok ott, hogy csak gyalogolva kimaxoljam, amire képes vagyok, de talán nem is vágyom erre.

Ami most a fő újítás volt egyébként a részemről, hogy már az elejétől fogva használtam a botot. Eddig azt gondoltam, hogy csak hátráltat, és több hosszú túra feléig-kétharmadáig nem vettem elő, de most úgy döntöttem, kipróbálom, arányaiban mennyit segít a szokásos lelalssulás mérséklésében a vége felé. Nos, nagyon sokat. Konkrétan szerintem ennek – és annak, hogy végre képes vagyok többet enni menet közben – köszönhető, hogy ennek a túrának bizony a legelejétől a legvégéig jó kedvem volt. Teljesen elmaradt az érzés, hogy mindenkit utálok, ezt is utálom, haza akarok menni, meg a többi ehhez hasonló badarság. Egyszerűen imádtam menni a jó hideg őszben, de persze az sem ártott, hogy a hosszú éjszaka előtt kicsit még a nap is sütött. De tényleg, tudjátok Ti azt, hogy milyen jó érzés menni az erdőben egy őszi éjjelen? Ahogy a fejlámpátok megvilágítja az avart, és a lehelletetektől nem láttok semmit, de amikor eltűnik, akkor érzékelhetővé válik, hogy a mesebeli sötét erdőben vagytok éppen és minden teljesen nyugodt, és tényleg, komolyan semmi másra nem kell, hogy gondotok legyen, csak egyik lépést tenni a másik után? Ha nem tudjátok, akkor tök rossz nektek. Bocs.

Szóval az ömlengés előtt ott tartottam, hogy Attilával elmentünk az első pontig, ami 12-13 km körül volt, aztán Ő ment a saját tempójában, ami sokkal gyorsabb. Nemsoká jött egy hotdogos pont, itt még mindig nem volt ismerős a táj (mondjuk nekem a saját utcám sem ismerős néha, ha abban a napaszakban az adott szögből még nem láttam). A hotdogomat elkértem és felajánlottam az egyik túratársamnak. Nem fogom végigirogatni, hogy melyik pontokon mentem végig, mert az benne van az itinerben, a fejemben viszont nem. Anniy érdekesség történt még itt, hogy a kevés női túrázók egyike tett egy kedves megjegyzést, mely szerint ő azt hitte, hogy én már előrébb tartok, mert az elején úgy előre szaladtam. Hát egy szó nem jött ki hirtelen a számon, végül annyit tudtam kinyögni, hoyg erre nem tudok mit mondani. Később utána vittem az elejtett (taknyos!) zsebkendőjét, amit megköszönt, majd közölte, hogy “bár ezzel a természet tud mit kezdeni”. Mondtam, hogy akkor bocs, és nagyon visszafogtam magam, így nem tettem hozzá, hogy az utánunk jövők viszont nem: az ember az erőt és nem a szemetet szeretné látni ilyenkor, márpedig ha mindenki csak egy zsepit hagyna el, az utolsónak elég undorító útja lenne.

Mogyorósbányára olyan negyed négy körül érkeztem, ami elég jó időt jelentett ahhoz képest, hogy egyáltalán nem voltam még fáradt. És itt egy újabb taktikai csavar következett, nevezetesen, hogy leültem pár percre megenni egy szendvicset és inni egy teát. Ezt a luxust, kérem. Mondjuk zoknit is cseréltem, mert másoktól láttam, hogy ezt valamiért kell (bár egyáltalán nem érzem szükségét, de menő), ahhoz meg azért amúgy is érdemes leülni. Tokodig marhára nem kapcsoltam lámpát. Mire odaértem, már szereztem “új barátokat”. Tamást Norvégiából aki Robival tette meg ezt a pár lépest, ha már hazautazott (csak ezért), meg Olivért is, akinek amúgy van daruja és vezette is már, meg akivel kb. utána végig együtt mentünk. Érdekes tanulság volt amúgy az is, hogy van, akivel tudok menni egész sokáig – főleg, ha nevet a csodás vicceimen. És ha már nevetés, beszéljünk egy kicsit a Nagy-Getéről. Mindenki mondogatta, hogy az milyen durva. Meg a túra kiírásában is benne volt viccesen, hogy vajon melyik irányból nehezebb? Hát megmondom én nektek: ebből. És tényleg nagyon durva. Kb. félúton röhögőgörcsöt kaptam, mert nagyon fújt a szél, baromi meredek volt, saras, és csúszós, és sziklás, és sok fa volt kidőlve. Sötét volt és hideg, és hirtelen baromi szürreálisnak tűnt, hogy a full szerencsétlen szöszi a nyomorult rózsaszín sáljában próbál felmászni a hideg szélben azon a hegyen, amire kb. fél év távlatából már nem is emlékezett, míg fel nem ötlik az agyában, hogy “jaaa, tudom már, ezt neveztem el Nagy G*cinek!” Olivér szerintem nem igazán tudta, hová tenni, hogy hangosan szakadok kúszás közben, így annyit gyorsan elmondott, hogy már nincs sok hátra. Felérve kérdeztem a pontőröket, hogy akkor lehetne-e, hogy megyek még egy kört. Lehetett volna. De hát várt még minket oly’ sok szép lekváros hegy, hogy inkább húztunk onnan a francba.

Az éjszakában egyébként több EP-n is voltak mécsesek, leghosszabban a Kesztölci (ha nem tévedek) pont előtt fáradoztak ezzel a szervezők. Bár, hogy őszinte legyek nem tűnt fáradozásnak, legalábbis a hozzáállásuk alapján. Nem hagyhatom ki ugyanis, hogy ezen a túrán gyakorlatilag minden egyes ember, aki a szervezésében részt vett, egy tündér volt. De komolyan. Mindenki egytől-egyig tüneményesen kedves volt, pedig ott álltak kinn a semmi közepén a rohadt hidegben nappal és éjszaka a kedvünkért. Őszintén szólva egy kicsit hiszek abban, hogy bármit is csinálni az életben így van értelme, de persze nem mindig jön össze. Minden esetre nekik sikerült, és ez Rám is átragadt, mert nem sajnáltam magam egy percig sem, hamár rámentem erre a dologra így November közepén.

Ha netán Ti is rámennétek, akkor ne felejtsétek el, hogy Kesztölc után a Pilisszentkereszti műút (vagyis a következő pont) nagyon nehezen jöhet el. Nem biztos, de valószínű. Elég nagy a táv, és már elég régóta megy itt az ember, ráadásul kell azért még mászni is. De ha eljön, onnan már sokkal könnyebb. Ezen a szakaszon volt egyébként a legtöbb lekvár, és azt hiszem, itt találkoztam a sráccal, aki úgy ment a sárban, mint ahogy a nappaliból megy az ember a konyhába (vagy ha budai úrigyerek, akkor bocs, mert az étekzőbe), ha kész a kaja. Mondta, hogy furan megyek, én meg mondtam, hogy nem fura, csak taknyolásbiztos. Erre mondta, hogy jólvan, ő csak aggódott, hogy fáj-e valamim. De aztán rájött, hogy eléggé elöl vagyok ahhoz, hogy ne kelljen értem aggódni, majd a felismerés után valahogy gyorsan eljutiottunk oda, hogy szerinte mennem kéne az Ultrabaltonra. Mondtam neki, hogy engem már felfedeztek, szóval nem lehet a menedzserem, de a GO VEGAN csapatával tuti találkozni fog jövőre. Szerinte mi majd ott megmérkőzünk, merthogy ők is trióban indulnak. Hát, lekváron járó srác, nem nevezném én azt mérkőzésnek, mire ott számítok.

Annyit szeretnék még hozzáfűzni, hogy a Nagy-Kevélyen túl sok a szikla. Nem finom. Az egy kicsit azért jól esett, hogy tudtam, hogy két héttel előtte az Intersportos kurvulás során is ott futottam: basszus, már vannak szakaszok, amiket fejből ismerek!

Amúgy a beszólós lányról a végére kiderült, hogy nem akar beszólni, csak ő így beszél. Szegény, amikor már lezuhanyoztam a célban meg minden, és álltam a buszmegállóban odajött hozzám, kezében a telefonjával, hogy mere van a cél. Amúgy nem ő az első, aki leszól valami miatt, aztán ugyanazt a dolgot megszívja, amit pedzegetett. Mondjuk úgy könnyű, ha valaki navigál, de nyugodtan jöhetett volna Ő is velünk.

Egyébként javítottam 40 percet a Kinizsis időmön sárban, hidegben, (+3km-en) úgy, hogy egyáltalán nem mondanám, hoyg nagyon iparkodtam, több ponton is leültem, ha találkoztam érdekes figurákkal, akkor beszélgettem, és nem rohantam el. Nem nézegettem az órámat, nem számolgattam, hogy kb. mikor fogok odaérni, sokszor még azt sem tudtam, hány kilometer múlva jön a következő pont, és Mogyorósbánya után csak 9-kor tudtam legközelebb, hogy mennyi az idő. Viszont, ahogy azt az oklevél átvételekor is megjegyeztem, minden percét élveztem. De most viccen kívül.

Amúgy a célban a szervezők hozták az addigra megszokott szintet, és rettentő kedvesek voltak. És persze itt is minden flottul ment. Mondtam Nekik azt is, hogy ez volt életem teljesítménytúrája (azt nem tudják, hogy ez kemény 6 hónapot jelent a sok-sok eltelt életévemből), meg hogy persze, jövőre is megyek, ha jó idő lesz.

Marhára remélem, hogy jó idő lesz.

Cica volt, de nem ért rá.

 dsc_0243.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://nemkonnyueset.blog.hu/api/trackback/id/tr3813345239

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.