Kék Balaton 100 – Most ezt megint miért kellett?
2017. augusztus 02. írta: Nemkönnyűeset

Kék Balaton 100 – Most ezt megint miért kellett?

Időpont: 2017.07.15-16

Táv: 105K (=110K – igen, jól látod…)

Szint: megoszlanak a vélemények 2100-2400

Helyszín: kellemes séta Pétfürdőről a badacsonyi strandig

Taknyolás: 1

Tömegfaktor: semmi

Érzés: 8/10

Kicsit el vagyok maradva a beszámolókkal, és azokon felül is felmerült még néhány téma, amelyeknek külön bejegyzést fogok szentelni. A Kék Balaton 100 alias Kékbalcsi viszont tényleg nem várathat magára tovább.

“Nagyon jól éreztem magam a túrán, szuper kaland volt, gyönyörű látvánnyal! :) Köszönöm szépen a szervezőknek a rengeteg munkát és a kedvességet, amivel még nagyon fáradtan is lelket tudtak önteni belénk, túrázókba. Köszönöm szépen a túratárasaknak is: akik utánamhozták az itinert, amit már Pétfürdőn elhagytam, mert nem tudtam ellenállni egy cicának. Akik nem hagytak eltévedni nappal és éjszaka, akik vicces/bíztató/csipkelődő beszólásaikkal elszórakoztattak, és azoknak is köszönöm, akik megosztották velem a történetüket, mert ez mindig a legjobb az egészben :) És köszönöm a Balcsinak is, hogy szép volt, mint mindig <3 Kellemes pihenést mindenkinek!”

Ezt írtam az esemény falára, és minden szava igaz is J

Nagyon hasznos volt ez a túra, mert megmutatta, hogy tavasz óta meddig is jutottam el – nem csak kilométerben. Rögtön a legelején sikerült elmennem jó 1,5 kilit, és mindenközben észrevettem, hogy az itineremet is elhagytam (ez az 5. km-en történt…) A papírt még Pétfürdőn hagytam el, így nem tudtam, hogy:

  • hol kell pecsételni,
  • mere kell menni,
  • hol lehet titkos ellenőrző pont,
  • és persze az egyes szakaszok távolságát
  • és végpontjait sem.

Így hát sikerült totál más irányba futnom, mint kellett volna (igen, itt még futottam), és csak jó későn felismernem a helyzetet. Na. Hát a fejlődés nem ez volt, hanem az erre adott reakció. Jellemzően ilyen eltévedések alkalmával idegessé válok, és izomból elkezdek visszafelé rohanni, de ezúttal végre sikerült úrrá lenni az indulataimon, és szépen,fegyelmezetten indultam visszafelé. Amikor odataláltam újra a kijelölt útra, már várt 2 srác, hogy akkor ők meghozták az itinerem. Szépen megköszöntem, majd közöltem, hogy bocsi, de nekem most rohannom kell, mert 50-nél sírni fogok, és azzal sok idő el szokott menni.

Egyébként 50-ig tökjól haladtam, mert világos volt, a viszonylag késői rajtom miatt mindig voltak előttem, így keveset nézegettem a térképet – még úgy is, hogy útközben azt mesélték, erről a túráról az járja, “nem az a kérdés, hogy eltévedsz-e, hanem hogy hányszor” (én végülis sokszor). Füred egyébként nem 50-nél van, hanem 48-nál, szóval féltáv előtt, de itt lehetett depózni, szóval magamhoz vettem a botocskámat, meg a kaja utánpótlást és a fejlámpámat, valamit eltávolítottam a fél Stonehenge-et a cipőmből és gyorsan távoztam is.

Itt jöttek szembe Ádámék, akik korábban elrajtoltak, mert ott aludtak a rajtnál előző este. Elmentek a féltáv pont mellett, amivel egyébként nem voltak egyedül, így sajna nekik is becsúszott a végéig plusz pár kili.

Innen picit melegem volt, meg puszta volt, meg minden bajom volt, volt egy kis holtpont, de aztán jobb lett, és tudtam menni rendesen. Volt pár félremenés is, azért innen már sűrűbben nézegettem a térképet: elfogytak a rövidebb távok, és szétoszlott a nagy táv mezőnye. A cél egyébként az volt, hogy Halomhegyig (70 km), ahol Zádorvár után másodszor is le kell térni a kék jelzésről (ill. Szentaltalfán harmadszor, de az itineren ez nem volt, csak a honalpon van), elérjek még sötétedés előtt, ami sikerült is, bár tény, hogy a térkép nézegetés és néhol a tévelygés kicsit belassított.

Kb. 75 km-nél Szentantalfán volt meleg étel, meg ágyak, így itt sokan kidőltek. Magát a kulcsosházat egyébként nem volt egyszerű megtalálni a faluban. Ide egy futó sráccal érkeztem, és 2 másik fiú éppen a kéktúra füzetkéjét pecsételgette, amikor elmentünk mellettük, de nem szóltak, hogy rossz felé megyünk, csak annyit mondtak, hogy itt nem kell pecsételni, ha nem játszuk azt a játékot, amit ők. Ez nem volt szép tőlük. De mondjuk az sem, amit gondoltunk róluk (nem az országos kéktúra miatt…)

Innen már gyakorlatilag teljesen sötétben indultam tovább. Ez nagyon jó szakasz volt, még mindig tudtam menni – már amikor megvolt a jelzés – és csak egyszer tévedtem el egy szőlőben. Elég sokan jöttek mögöttem, de volt 2X kb. 40 perc, amikor sehol senki, csak az erdő meg én. Elég tuti volt. Mire kiértünk az aszfaltosabb szakaszokra, ahol falvak váltották egymást, már volt 2 új barátom. Az egyikükkel beszélgettem is, bár itt már kezdtem kilennni, de megérte, mert nagyon vicces volt a stílusa. A másik srác csak néha szólt hozzánk, mert ide-oda előzgettük egymást, de Ő is nagyon kedves volt.

95 km-nél Salföldön azt hittem, hogy megpusztulok. Ennek később meg is lett az eredménye még napfelkelte előtt, de ezt most nem részletezném, mert úrinő vagyok. Ez nekem sajna már igazából 100 volt, és innen még volt 10 km, vagy valahogy így. Itt a jófej srác elindult nélkülem, mert nagyon kész voltam, és még volt egy hegy, meg amúgy is vannak dolgok, amikhez magány kell. LOL

A vége szokás szerint egy gigangtikus nagy haláltusa volt, és – bár én nem szoktam ilyet – de minden szentre megesküdtem, hogy soha a büdös életben - vagy legalábbis egy jódarabig - nem csibnálok ilyet. Komolyan, azon agyaltam, hogy biztos valamit kompenzálok ezzel az egésszel, és sürgősen el kéne gondolkodnom (!) hogy mégis mit, és hogy az eredeti problémát hogyan lehetne megoldani. Most, hogy itt ülök a kanapén, persze tudom, hogy az eredeti problémát úgy hívják, élet, és imádom ilyesmivel kompenzálni.

Egy nő reggel éppen a boltba készült és szállt be az autójába Badacsonyban, és én komolyan azon tanakodtam, vajon ha térdig mocskosan (fölülről és alulról nézve egyaránt), a belvárosi aluéjárók minden esszenciáját összesűrítő bűzölgésem közepedte, a levágott zokniból készült karmelegítőmben ésé a Norvég zászlós sapkámmal a csatakos fejemen, elhaló hangon odakiabálom neki, hogy csak a stranding vigyen már el, és adjon valami kaját, vajon megtenné-e. De mivel még az ekkorra igencsak megtépázott morális érzékellmel is kilogikáztam, hogy sajna így nem ér, így végigmankóztam a botommal (ami amúgy tök bevált).

Én még életemben ilyen kurvasokat nem mentem egy strandért, ahol utána még fürdőruhára sem vetkőztem. Mikor megláttam a mólót egy életre kialakult a móló-fétisem, azóta voltam vegánkodni Világoson és ezt el is mondtam Dórinak, akivel az ottanira többször is kisétáltunk – konkrétan eufória érzésem van a mólótól mitegy feltételes reflexként.

Mivel már reggel 6 múlt, mire megkaptam a kis oklevelem, meg magamhoz vettem a cuccom, a szél meg baromira fújt (mert persze nem volt akkora kánikula előző nap sem, de ez a vasárnap azért jó időérzékkel hűvösebbnek ígérkezett), lendületből – és itt a kedves olvasó most egy súlymellényben hátrafelé futó teknős lendületét képzelje – elindultam a vonathoz, azzal meg haza a cicáimhoz.

Tökjó volt ez a túra, visszavágyom. Jövőre már valószínűleg nem fog 1000 évig tartani, míg végigmegyek, mert most 2 óra minimum plusz volt benne a szerencsétlenkedés meg az eltévedések miatt. És tudok botozni.

Cica volt.

dsc_0029_1.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://nemkonnyueset.blog.hu/api/trackback/id/tr1612716046

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.