A Szószék szikla utáni napon át is utaztam Bergenbe busszal. Közben persze a szokásos ocsmány tájat kellett nézni, a spanyol-japán család is végig fintorgott mellettem.

A városba érve (olyan 2 körül) azonnal elkezdtem gyanakodni, hogy vége a jó világnak, mert napot azt nem sokat lehetett látni, pedig hivatalosan még 9 órán keresztül teljesen világosnak kellett volna lennie. Vicces volt, hogy amikor leszálltam a buszról, óriásinak tűnt az egész hely, de mire odaértem a szállásomra, megértettem, hogy ez a város teljesen máshogy monumentális, mint ahogy gondoltam.

Elmentem a Tourist Infoba (amiről csupa pozitívat olvastam), hogy adjanak valami érdemi térképet a 7 hegyhez, mert már 3 napja eljöttem otthonról, de még alig voltam a hegyeken, továbbá meg akartam kérdezni, hogy ha mégis lenne kedvem a Trolltunga-hoz, akkor milyen opciók vannak.

Sajnos le kell húznom a Tourist Infot. Térképük nincs a hét hegyhez, átirányítottak egy hegymászós boltba, akik állítólag túrákkal is foglalkoznak, hogy nekik “biztos van”, de ők meg már zárva voltak. Egy – szerintem mexikói – srác kedvetlenül magyarázott, ill. válaszolhgatott a kérdéseimre, és közben sütött róla, hogy már attól elszörnyed, hogy valaki a klotyóig gyalog megy el, nem valami ilyen magától gurulós szarral, amivel mostanában itthon is sokan hasítanak a bicikliúton a fiatal és életerős emberi példányok. Ami a Trolltungát illetti, tényleg csak úgy lehet megcsinálni, ha Odda-ban alszik az ember. Nekem ehhez már az égvilágon semmi kedvem nem volt, a lábammal szerettem volna már menni, de nagyon, nem pedig busszal. Azért egy térképet rajzoltak nekem a belváros térképre a hegyekről, meg hogy hogyan lehet oda eljutni (mivel a város a legtöbb esetben a lábukra is felér még bőven, így igen könnyen). Rákérdeztem a Vidden ösvényre is, ami a Preikestolen mellett szintén “addig nem megyek haza” kategória volt. Jaj, hát az nagyon szép, és “well-marked"...

És akkor itt meg is született az elhatározás, hogy szombaton szépen végigmegyek ezen a híres-neves ösvényen a Floyen és az Ulriken között, és milyen csodásan gyönyörű lesz és kellemes ez az egész út – fő a pozitív hozzáállás. Nem. Norvégiában nyugodtan el lehet felejteni ezt az egyébként rendkívül idegesítő és bárgyú közhelyet. Ott ugyanis kitörölheted a feneked a hurráoptimizmusoddal, ha a természet elképzelései nem egyeznek a Tieiddel. De erről a csodás napról majd a következő posztban.

Szóval it teste még gyorsan fel akartam szaladni egy kis vízeséshez, mert ugye a lábam… Nyilván a hófehér, órákon át tisztogatott aszfaltos cipőmben mentem, hogy “tartalékoljam” a terepcipőt másnapra, hátha vizes lesz vagy valami. Lépcső az volt egy pár, meg szép kilátás is, de a vízesést, azt alig láttam. Ennek oka, hogy itt ez nem úgy megy, hogy mész és akkor tudod, hogy ha itt vagy ott felkanyarodsz, akkor az egy utca, hanem simán lehet, hogy valakinek a kertjében találod magad.

Na de nem baj, bemelegítésnek jó volt, és vicces volt konstatálni, hogy a szállásról, ami még csak nem is a központban van, elég 3 km-t futni, hogy ide jussak (este 10):