Kinizsi 100
2017. június 02. írta: Nemkönnyűeset

Kinizsi 100

Időpont: 2017.05.27-28.

Táv: ~100K

Szint: 2900m

Helyszín: Békástól Tatáig pár hegy

Taknyolás: 0 (!)

Tömegfaktor: nappal nagy, éjjel kicsi

Érzés: 8/10

Katica: nemnem

Nemnagyonalvás. Nincs sor. Pííííí. Jah, hogy ez már az? Hú, de meleg lesz. Hú de meleg van. Futok. Még. Egy cica. Túl Hosszú-hegy. Elnézést, lesz még emelkedő? Ki tette ide ezt a követ? Elnézést lesz más is, mint emelkedő? 2 kéz, 2 jégkása. Ne adjál pálinkát. Adjunk csúnya nevet a hegyeknek. Megbánod te ezt még, hol az alázat? Két cica. Bányahegyig megbosszulja. Síró-picsogó. Sétálgató, sok időt elbaszó. Gyerekek, nem vagyok néni. Finom a zöldségleves citromkarikával. Monty Pyton összes. Nem hányunk. Még. Mennyire van a vonat vagy leharapom a fejed. Sziklás lejtő befigyel. Bőgőmasina. Lali tudja az utat Tatán. Három cica. Jövőre ugyanitt. Otthon ne próbálja ki.

Az egyik példaképem, Kathrine Switzer állítólag azt mondta, ha elveszítjük a hitünket az emberben, nézzünk meg egy maratont. Nos, szerintem nem kell ilyen messzire menni – csak Békásról Tatára.

Reggel az én órám szerint 7:10-kor csippantottam a rajtnál. Egy centi sor sem volt. Az elején még kicsit meg voltam illetődve, aztán laza futólépésre váltottam. Mondjuk elég sűrűn voltunk még. Az első 50 igazából csak úgy eltelt. Nem álltam meg a pontokon, próbáltam haladni – már amennyire lehetett a keskeny ösvények tömött soraiban. Jégkásáztam egyet úgy sztereóban, mert így nem kellett visszaadni aprót (plusz súly, ugye…) még az Öreg-hegyi dűlőnél. Kesztölcön táska, óra földre le, egyszál top-rövidnadrágban fürödtem egyet a slagozós kislányok jóvoltából (akik simán kiakasztották a cukiságmérőt), meg ittam egy kis levendula szörpöt. Beszélgettem is pár emberrel, de kb. ennyi. Valaki megkínált pálinkával és megmutatta a machete-jét. Beszélgettem egy sráccal, aki tél végétől 3 részletben bejárta az útvonalat jó tempósan, de mostanra fájt a térde, és 2 óriási botra támaszkodva ment. Szórakoztattam magam a fejemben a szokásos hülyeségeimmel. Elszaladt. Mogyorósbányára szerintem 3 körül értem. Ott azért igen nehéz volt megtalálni a csippantót, többen sajnos el is mulasztották, ők lettek a szembejövők, de 2 főről is tudok, aki a plusz 4-5 km ellenére sikeresen végigment.

Aztán vége let a jó világnak, 50-60 között töltöttem az órámat (kézben, mert a kieszelt befőttes gumis megoldás nem cuppantotta rá a dokkolóra), felváltva gyalogoltam és futottam, míg nem 60K körül elkezdett nőni a gombóc a torkomban. Még Péliföldszentkeresztnél összefutottam Előzőssel, akivel – ahogy ezt a neve is elárulja – nem ez volt az első találkozásunk. Ő szúrta ki, hogy gyakorlatilag majdnem végig előzgettük egymást oda-vissza, amit meg is jegyzett nekem még korábban. Volt ott egy presszó, előtte egy árnyékos rész, ahol emberek jógáztak, függőágyaztak, meg volt masszázs, én meg berontottam közéjük, hogy nem tudják-e merre mentek innen az izzadt emberek. Nem tudták. Előzős benn volt a presszóban és kérdezte, hogy vele tartok-e egy kávéra vagy egy ücsire, de Tőle is csak az útvonalat akartam megtudni, és mentem tovább. Amúgy nagyon jófej volt, és kedves, de muszáj volt továbbmennem, mert itt már kialakulóban volt a “helyzet”. Aztán ki is alakult. Kb. 67 és 70 között hangosan zokogtam ez erdőben. Egyedül, mert így jött ki. Ez talán eltartott egy órát is: sétálgattam egy nagyon kellemes útszakaszon és bömböltem, közben sehol egy lélek sem. Sajnáltam magam.

“Mit keresek itt? Miért csinálom ezt? Mások pihennek és jól érzik magukat, én meg itt szenvedek. Mi értelme ennek az egésznek? Mitől lesz jobb, ha tovább csinálom? Roli miért nem jött? Hiányoznak a barátaim, valaki nyugtasson meg! Vagy próbálja meg, és én meg ellenkezek vele! Hogy nem is jó. És, hogy nem érti, hogy rossz? Persze, tök gáz, hogy itt rinyálok, nem is értem, hogy ha ilyen hisztis kislány vagyok, akkor minek indultam neki.”

Egy idő után jött valaki, kicsit megijedt, de mondtam, hogy ez nálam normális, amitől láthatóan nem nyugodott meg, de ment tovább. Jött még a Bajszos úr a túrabotjával (a csattogását még reggel a Keletitől hazasétálva is hallottam), aki korábban segített párszor, hogy mere kell menni, amikor hezitáltam. Mire Bányahegyhez értem, elmúlt. Aztán meghallottam és megláttam a gyerekeket és újra elkezdtem bőgni. Próbáltam elrejtőzni előlük, amíg tölötték a flakonomat teával, de nem is tudom, mit gondoltam… Őket nem lehet átverni. Az egyik kislány arcán annyi együttérzés volt, hogy egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy vajon mit rontunk el?

Persze nem értem rá a gyerek-felnőtt határvonalakon filozofálgatni, mert közben besötétedett. Néztem az órát, 10 perces művelet volt felvenni a trikómat és a hosszúujjút, és magamra tenni a fejlámpát. Mindezt persze állva, táska a földön, igen sajátos technikával hajlongva. Nagyon nehéz szívvel indultam tovább, égett a tűz, és az ottaniak kedves arca (a citromszeletelő bácsié és a kislányé, aki magázva kérdezte, hogy kérek-e teát) túl otthonos volt, az erdő meg hideg és sötét. És a talaja nem elég puha!

De aztán… bevetettem magam az erdőbe, és mire megszoktam a sötétet, annyira felhúztam magam, hogy mit szerencsétlenkedek már itt, 27 km van hátra, úgy jöttem eddig mint a csiga, tiszta ciki, sírok, picsogok, egészséges létemre rinyálok, ahelyett, hogy haladnék, hogy idegből elkezdtem menni. Eleinte persze nehéz volt megszokni a sötétet, és itt már nagyon ritkásan is voltunk, szóval lámpák fénye ide vagy oda, nagyon kellett figyelni, nehogy letérjek az útról. Itt éreztem igazán, hogy mekkora jelentősége van, hogy Rolival megcsináltuk a térképkört, mert azért mégis volt annak hatása az ilyen irányú képességeimre. Néha persze kicsit már hányingerem volt az éhségtől (továbbra is nagyon nehéz ennem menet közben sajnos), és persze a gombóc is vissza-visszatért a torkomba, hogy azért el ne felejtsem, honnan jöttem vissza, de már nem érdekelt. Csak és kizárólag arra tudtam gondolni, hogy ha könnyekkel akkor úgy, ha nevetve akkor úgy – magamat ismerve leginkább sűrűn és hirtelen váltogatva – de befejezzem ezt az utat, minél hamarabb, fogyjanak a kilóméterek. Tudtam, hogy az egész korábbi hisztinek semmi értelme nem volt (azon felül hogy órákat elvesztegettem vele), mégis szükség volt rá, hogy megerősítsen abban, amit sosem szabadna elfelejtenem: nem kell keresni az értelmét, csak csinálni kell. Edzek rá, mert érzem, hogy minden kilóméterrel egy leheletnyivel jobb vagyok, mint előtte, és elindulok újra és újra, mert – bár nem tudhatom, mi jön majd – mégis érzem, hogy nincs más választásom. Úgyanúgy, ahogy a napok telnek.

A Koldusszállás már könnyebben adta magát. Itt kaptam levest a coca-colás flakonomba, amit egy szimpatikus srác x óra meregetés után is mosolyogva, a hülye poénjaimat maximálisan jól fogadva adagolt ki. (Mindezt persze az után, hogy próbáltam kideríteni, van-e benne bármi nem vegán – a levesben, nem a srácban). Kis beszélgetésünk remekül elszórakoztatta a ponton pihengetőket (azokat is, akiknek korábban azt ígértem, itt járókeretet is osztanak), főleg, mikor megígértem, hogy csodás ötlete nyomán a célból majd tandemmel visszatekerek érte. Haha. Laci, akinek a Sárga 70-en sikerült beszólnom, miután már a metróban kedvesen megkérdezte, hogy vagyok, már kérdezte is, hogy megyek-e (a pont előtt valamivel futottunk össze a sötétben), én meg naná, hogy mentem. Mivel ez a bejegyzés már így is elég érzelgősre sikerült, leírom, hogy itt beflesseltem életem egyik legromantikusabb pillanatát, amikor a fiú, akivel flörtölgettem utánam szólt, hogy “tudod, hol találsz”, én meg nyakig porosan és sárosan, a szexi fejlámpámmal a fejemen (vagyis Ádámé), vélhetően a koszos arcomon könnycsíkokkal visszafordultam és mélyen szemébe néztem. Próbáltam. Amúgy igen, tudom. De ez meg sem történt…

Amikor néhány száz méterrel később belekortyoltam a levesbe, rájöttem, hogy még Bányahegyen citromkarikát is kértem bele a jófej bácsitól meg a gyerekektől. Egyébként ha hiszitek, ha nem, egyáltalán nem rossz a citromos zöldségleves. Itt már a 82. Km-t tapostuk és Laci igencsak kitett magáért, amikor is a teljes Monty Phyton repertoárt előadta fejből. Komolyan, el sem tudok képzelni jobb gyógyírt hányinger ellen. Nagyon-nagyon jófej dolog volt ez tőle. Mielőtt az utolsó ellenőrző ponthoz értünk – ami kb. 91 km-nél volt – azért egy picit mentünk csendben is, a magunk kis belső küzdelmével törődve.

Sajna az utolsó ponton már eléggé elgurult a gyógyszerem. Azon strtesszeltem magam, hogy nekem még a célból vissza kell mennem a vonathoz, és az bizony nagyon sok meter lehet. Kérdeztem a pontőrt, hogy mennyi az annyi, de viccelődött, hogy “nagyon sok” én meg sírva kérdeztem, hogy “DE TÉNYLEG MENNYI?” (Ez a sírás 2 percig tartott, de ez ilyenkor normális. Nálam.) Azt egyébként tudni illik, hogy a vonatállomás útba esik Tatán, és a célból ugyanoda gyalogolsz vissza, ahol már elmentél egyszer full  kimerülten.

Itt az utolsó 7 km-en azért még volt egy brutális szakasz, ahol nagyon durva lejtőn kell szilkákon ügyeskedni. Tudom, hogy hihetetlen, de itt is pityeregtem. Idegileg kissé kicsinált, hogy nem igazán voltam már biztos benne, hogy a lábam a következő lépésnél is megtart, majd elkezdtem azon aggodalmaskodni hogy Tatán egyáltalán nem tudom az utat.

Szerencsére Lali tudta. Így hát Lalival és a nagyon vicces hajdúszoboszlói barátjával tettem meg az utolsó kilómétereket. Ők egyébként azzal a lánnyal voltak, aki korábban rácsodálkozott, hogy “még itt vagyok”, mert pont akkor látott, amikor igen szarul voltam a hiszti szakaszban. De egyébként ő is nagyon kedvesen bíztatott, amikor csak látott, meg a célban is gratulált (ő a társaság egy másik nő tagjával jóval hamarabb beért, mint mi).

Leérve a durva lejtőn beértünk Bajra (észrevettétek, hogy egész sok hely neve megmaradt? – micsoda fejlődés!), ott picit ritkásabban voltak a jelzések (sárga) vagy csak már nem láttunk a fáradtságtól. Tatán valóban a vasúti síneket kereszteztük (az álomásnál), majd a városba érve volt egy kis tökölés még, mert úgyis belefért. Konkrétan bármerre indultunk, letértünk a Lali telefonján jelzett útról, amit követnünk kellett volna. Egy jó bulizás után éppen hazasétáló fiatalembertől kértünk útbaigazítást, és csodák-csodája, Lali barátja a srác minden szavát megjegyezte, de szerintem nem csak neki volt fontos, hogy spóroljunk a feleslegesen megtett méterekkel.

A célbaéréstől többet vártam – mármint érzésre. Volt egy kis sor, de nagyon kedves volt, hogy az oklevél átadásakor mindenkit a nevén szólítva gratuláltak. Nem tudom, miket kaptam, mert azóta sem néztem meg, csak becsúszattam a táskámba. Lerogytam egy műanyag kerti székre, ahol a többi már pihengető túratárs is beszélgetett, regenerálódott már, és még egy utolsót bömböltem. Nagyon szomorú voltam, hogy kerek 20 órába telt megtenni ezt a távot, amikor nyilvánvalóan sokkal gyorsabban is képes lennék.

De ez a nap mégsem a csalódottságról szól számomra. Noha ott motoszkál a fejemben a gondolat: mennyivel jobb és egyszerűbb lett volna az egész, ha nem hagyom magam lehúzni a negatív, kishitű gondolataim által, és vesztegetek el órákat, érzem, hogy hosszú távon ez inkább előre visz majd, mint mikor sötétedéskor elindultam az erdőben Bányahegytől.

És nem csak a fájadalmak árán nyert motivációval lettem gazdagabb, hanem egy kis hittel is. Igen, visszanyertem egy kicsit a hitem az emberekbe, abba, hogy igenis képesek vagyunk egymást önzetlenül segíteni, ugyanazon az úton, még ha mindegyikünk mást is él át közben. Azoknak a lányoknak pedig, akik azon rinyálnak, hogy “ma már nicsenek igazi férfiak”, ahogyan eddig, továbbra is csak azt üzenem: tévedtek. De ha nekem nem hisztek, “sétáljatok” egyet évente így május végén – vagy akár máskor.

Ilyen távra több cica dukál. Volt.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://nemkonnyueset.blog.hu/api/trackback/id/tr8812559811

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.