Időpont: 2017.04.15 ~06:50-14:30

Táv: 50K

Szint: 1500

Helyszín: Tatabánya

Taknyolás: 4

Tömegfaktor: durva

Érzés: 9/10

Katica: nem

Ezt a túrát már nagyon régen kinéztük Dettivel és Ádámmal. Jónak ígérkezett, bár több helyről hallottam, hogy nagy a tömeg.

Egy elég hosszú rinyálási szakasz előzte meg a részemről, minden bajom volt: túl lassú vagyok, túl béna vagyok, nem is élvezem ezt az egészet, semmi értelme, utálom, sosem leszek jó, sosem leszek jól, stb. Erre egy igen sikeres futó barátom azt tanácsolta (pályaedzések és interval izék helyett), hogy hagyjam már ezeket a francba és próbáljak meg csak futni. “Ez a hobbid, nem? Ezt szereted csinálni? Akkor csak csináld, és élvezd, a többi megoldódik.” Eltökélt szándékom volt kipróbálni ezt a módszert, de csak előző este döntöttem el, hogy éppen a Gerecsén.

Reggel volt is nagy meglepi, amikor full futócuccban beszálltam a kocsiba, és Ádám hátraszólt, hogy a bakancsát nyugodtan tegyem alrébb. Odafelé tépelődtem, hogy ezt most hogy is mondjam meg, de végül csak kiböktem, hogy az van, hogy én futni fogok. Mondták, hogy jó, de nem úgy tűnt, mintha örülnének neki.

Hát, én örültem. Az egész egy nagy flow volt, és imádtam. Leszámítva azt az apróságot, hogy 6-kor el kellett volna rajtolnom, minden tökéletes volt. Sajnos így az elején nagyon sokszor beragadtam a gyaloglók mögé, mert ha már később indultam, nem akartam bunkózni, és tülekedni a kis ösvényeken, de ki lehetett bírni. A lejtőkön és síkon is jórészt futottam, emelkedőn próbáltam gyalog minél gyorsabban menni. Bányahegyen ez utóbbi persze majdnem egyenlő az egy helyben állással. Az idő nagyon jó volt, és a táj is eléggé bejött. Kriszti kijött szurkolni, ami nagyon kedves volt Tőle, örültem neki. (Meg a műzliszeletnek is, amit adott). A szerevezők nagyon-nagyon jófejek voltak, volt egy pont, ahol akkora buli volt, hogy nem is volt kedvem továbbindulni. És nem csak azért, mert belémtömték a második lekváros kenyeret is (“mert olyan sovány vagyok” – igen, itt hátranéztem, hogy kihez is beszélnek), hanem mert annyira vicces volt, ahogy a hölgyek flörtöltek a jóval fiatalabb orvos sráccal, és beszólogattak neki, az egyetlen pontőr úr pedig hiába próbált labdába rúgni, egy “ilyen fiatal doktorúr” mellett nem igazán jött össze neki. Itt jegyzem meg, hogy a szervezés nagyon profi volt, a központban és a túra során végig minden gördülékenyen ment.

Na de sajna menni kellett tovább. A fehér pont mentén, amit egyébként egész ügyesen követtem, csak egyszer tévedtem el. Igaz, hogy akkor jöttem még mögöttem páran, de végül visszataláltunk az útra, és csak 1 (nekem) durva ereszkedés volt benne egy miniszakadékba, ahol segítettek lemenni (köszi srácok!).

Az utolsó előtti pontnál mondták, hogy már csak 4 km, és tök csalódott voltam, mert azt hittem, hogy még 8. Említettek valami lépcsőt is, amit kb. úgy vízionáltam, hogy 8-10 lépcsőfok. Ahha. A Turulnál el is indultam rajta lefelé, amikor leesett, hogy egy pont tuti kimaradt, így mehettem vissza. Amikor másodjára indultam el rajta, akkor esett le, hogy ez az a lépcső. Az, amelyik nem 8-10 fok. Hát, nem volt finom. Ráadásul itt még tartott az egyik rövidebb távról ránk eresztett tömeg hatása, szóval elég idegpróbáló volt, de végül hamar túl voltam rajta.

Amikor beértem a célba, végre megkaptam, amiért mentem: total eufória. Zuhany, átöltözés, eves (igen, ilyen luxuskörülmények voltak!) és amíg vártam Ádámékat a hülye járások minisztériumában, boldog-bamba képpel bámultam magam elé.

Nagyon kellett. Ez a túra megadta a löketet a rá következő 1,5 hónaphoz, vagy ki tudja még mihez…

Cica volt.

Közben, előtte, utána.